Tuti, hogy Ön is ismeri Szolnok világszínvonalú rocksztárját, Lakai Zoltánt!

A zene a boldogság egyik kiapadhatatlan forrása. Tudja ezt minden ember, köztük Lakai Zoltán, a megyeszékhely szívében élő zeneszerző, zenész és tanár is, aki olyan jóságos és vidám ember, hogy energiáit az egész világnak éreznie kellene.

Forrás: Beküldött fotó

Tehetségével és jellemével zenére szomjazó nebulók tömegét nevelte már kitartásra és a hangszerek rejtelmeinek elsajátítására.

Lakai Zoltánnal beszélgettünk, aki mellett mi magunk is azonnal kedvet kaptunk ölünkbe kapni a gitárt és elindulni a zenélés több emberöltőt is felemésztő, de csodálatos útján.

– Mikor kezdtél foglalkozni a zenével?

– Először a hegedűvel ismerkedtem meg a szolnoki Bartók Béla Zeneiskolában, 1970-ben, ahol Nagy Katalin volt a tanárom – kezdi a történetet az a szolnoki zenész.

– Gitározni később, 1977-ben kezdtem el. Debrecenbe jártam gimibe, az ottani lakótársamnak pedig volt egy gitárja. Ekkor találkoztam először ezzel a hangszerrel. A hegedű után, ami az egyik legnehezebb hangszer, két hónap alatt megtanultam gitározni elfogadható szinten.

– Innenől kezdve már szinte gyakorolnom sem kellett, ha később bőgőn, basszusgitáron, mandolinon, bendzsón vagy dobon kellett játszanom.

– Persze, nem vagyok ez utóbbi hangszerek művésze, de elég jól feltalálom magam velük.

„Két éve, a Svejk című előadáshoz még tangóharmonikázni is megtanultam.”

– Egy-két hét alatt... – mosolyodik el a kivételes tehetséggel megáldott zenész.

– Hogyan befolyásolta a személyiségedet a zenélés?

– Nos, erre nem tudom a választ, hiszen azt sem tudom, milyen lettem volna, ha nem zenélek.

– Erről másokat kellene megkérdezni, mennyire illek bele az általuk elképzelt személyiség-ideálba.

– Mit érzel a legnagyobb sikerednek?

– Szakmai szemmel vizsgálva a dolgot, talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy úgy értem el mindent az életben, hogy sosem kellett hozzá semmilyen háttér, vagy „jó barát”. Pusztán a kreativitásomnak és kitartásomnak köszönhetem a sikereimet.

„Szerencsére nem egy bárpultnál állva lettek lezsírozva az esetleges bemutatóim.”

– Annál is inkább, mert soha nem fogyasztottam alkoholt, még alkalomszerűen sem – fűzi hozzá nevetve Zoltán.

– De az embernek természetesen mindig szüksége van barátokra, akikkel önzetlenül tudják segíteni egymást.

– Számomra ilyen ember többek között Molnár Tibor, gyerekkori jóbarátom, az abonyi Tóth László, aki például helyet biztosított az egyik művem előadásához, de Berecz Zsolt is, aki két éve a Trianon – Az ígéret című rockoperám kétpói ősbemutatóját segítette elő.

– Ki a múzsád, példaképed és miért pont ő?

– Ha a komolyzenét vesszük, Liszt Ferencet és Csajkovskijt nagyon szeretem. Az ő munkásságuk és stílusuk passzol leginkább hozzám.

– Könnyűzenében pedig Yngwie Y Malmsteen és Eddie Van Halen gitárjátéka fogott meg a legjobban.

„De ha az ember egy sűrű bozótoson töri magát előre, elég sokféle levél ráragad, nem csak kettő.”

– Így volt ez mindig. Mindenki az elődeitől tanul – zárja gondolatát bölcs szavakkal.

– Ha újrakezdhetnéd, ugyanígy a zenélésben teljesednél ki?

– Hú, ez egy nagyon jó kérdés – kiált fel Zoltán, aki rögtön el is magyarázta, miért.

– Ez a pálya bizony nagyon rögös. Magyarországon egy tehetségéből megélni vágyó zenésznek is sok lábon kell állnia, hogy normális életet élhessen..

„Gyermekkoromban űrállomás-szerelő akartam lenni, de ezen mára már nagy nehezen túltettem magam...”

– Ha újrakezdhetném, lehet, hogy egy anyagilag biztosabb szakmát választanék, mondjuk lehetnék nőgyógyász vagy ügyvéd – bazsalyog huncutul Szolnok gitármágusa.

– A zene iránti szerelem viszont eközben is megmaradna.

– Mondhatjuk, hogy mindent elértél ezen a pályán, amit szerettél volna?

– Ezt sosem lehet egyértelműen kijelenteni. Nem tudni mit hoz a jövő...