Molnár Viktor: Hamvadó parázs...

Könnyezett a fájdalomtól...
A halottak szellemétől,
Magától a látomástól,
Az élet sötét elegyétől...

Fájlalta a kínt,
A nagy veszteséget...
Beszélte a hírt:
Elhunyt minden reménye...

A vesztesége a gyermeke
És hű férje volt;
Fájdalmas életében
Imígyen szólt:

„A lelekem világa, sivár pusztasága;
Megyek feléd szerelmem. Megyek eléd!
Remélő szempár kihunyó lángja.
Ez vagyok én! Megyek eléd...

Tört szívű,
Halált kereső,
Rövid életű,
Szomorú nő...”

S a kését magasba emelé,
És imígyen szólá:
„Lelkem a pokolban elég,
S nem jár majd a végtelen rónát...”

A penge testébe hatol;
Vér folyik, vörös
A fekete ruha alól...
De tudja: lelke örök...