Hallgassa élőben!
2021. 01. 22. 06:30 | [email protected]

A hóborította lankák gyakran teremtenek alkalmat egy kis nosztalgiázásra. Különösen annak, aki a téli sportoktól idegenkedik. Visszaemlékezve a szánkózásokra, soha nem rajongtam érte. Korcsolyázni soha nem tanultam meg, pedig még túl a negyedik ikszen is órákat vettem, azaz megpróbálkoztam elsajátítani acél éleken a jégen közlekedést. Bevallom, nem arattam átütő sikert. Így végképp sutba vágtam a bakancsaimat. De még a korizásnál is távolabb állt tőlem a síelés, a hegytetőről lesiklás…

Bár a hatvanas évek végén igencsak megragadta a fantáziámat egy francia alpesi síző, aki akkoriban a lejtőket uralta.

A grenoble-i olimpián Jean-Claude Killy vitt mindent, három számban végzett a dobogó tetején. Ez az élmény annyit változtatott viszonyulásomon a téli sportokhoz, hogy legalább már a tévében szívesen megnézem. Sőt, egyszer – néhány évvel Killy parádéja után – be is lelkesedtem. Mindez egy lengyel síparadicsomban történt. Igaz, sem lécem, sem bakancsom nem volt, csupán egy bojtos jambósapkám. Ám ez sem tántorított el attól, hogy síleckéket vegyek. Kölcsönléc, kölcsönbot, plusz húsz zloty kellett, hogy szakavatott segítőkkel egy órát gyakorolhassak. Mi tagadás, gyorsan ráuntam. Nem a pénzen múlott, mivel akkoriban húsz zlotyért legfeljebb egy doboz gyufát lehetett kapni. Sokkal inkább az oktatómmal közös nyelv hiányán. Hol németül, hol oroszul gagyogtunk. A röpke edzés során annyi azonban rögzült bennem, hogy ha lecsúszom a lejtőn, szorosan zárjam össze a térdemet, és igyekezzem mindkét lábamat koordináltan együtt mozgatni.

Ezzel a végtelen tudással felvértezve úgy gondoltam, nekivágok én annak a lejtőnek egyedül is, ahol eddig a mesteremmel szenvedtem. Felvontattam magamat a csúcsra. Ahogy tanultam, összeszorítottam a térdemet, kicsit a fenekemet is – mint később kiderült, ez igen hasznosnak bizonyult. Aztán előredőltem, és a botok segítségével lendületet vettem. Az indulás után szinte azonnal szétcsúszott a lábam, és széttárt karral, kalimpáló lécekkel nyolc méter után egy öles fenyőfának rohantam. Rögtön az ülepemre huppantam, és, mint Maci Lacinak a rajzfilmben, úgy potyogtak a fejemre a tobozok. Közben az egyik lécem önálló életet élve elindult a völgy felé. Majd felnéztem a fenyőre, amelynek a törzsére egy koszorút rögzítettek. Itt valaki még nálam is rosszabbul járt – gondoltam.

A téli sportokat azóta sem űzöm, csak nézem, mivel a havas táj nemcsak nosztalgiázásra, de emlékezésre is sarkallhatja az embert.

Címkék

Hozzászólások