SZOLJON
Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei hírportál
december 10., kedd
Négy és fél évtizeddel ezelőtt kezdett engedni a szigor. Addig magyar futballista csak úgy kerülhetett nyugati klubhoz, hogy valamelyik túrán kint maradt, hátrahagyta a családját a karrierje érdekében, kibekkelte a többnyire egyéves eltiltást, azaz akkori szóhasználattal disszidált. A hetvenes évek végén jutott el odáig a pártvezetés, hogy, eleinte bizonyos feltételekkel, majd évekkel később azok nélkül is, legálisan is kimehettek játékosok, és az indokok között az is elhangzott, hogy kint magukba szívják a profi futball levegőjét, amelyet majd itthon fújnak ki, magyarán itthon hasznosítják az ott szerzett tudást labdarúgásunk üdvére.
Ebből nem sok valósult meg. Annak a generációnak a nagy része a pályafutás lezárulta után hazajött, néhányuk próbált helyet találni a magyar futballközegben, de a többségüknek ez nem sikerült.
Ez a zavaros, nem értékeken alapuló közeg ugyanis nem volt kompatibilis azzal a tapasztalathalmazzal, amellyel az érintett játékosok felvértezték magukat, így zömüket elvitte a civil élet, a rendszerváltás után kinyíló lehetőségeket kihasználó üzleti világ, és csak kevesek ragadtak meg a sportágban edzőként vagy vezetőként.
Ennek a hatását nem lehet lemérni, de az biztos, hogy felelőtlen pazarlás volt lemondani róluk, mindenesetre a mi labdarúgásunk szereplőinek ez így volt kényelmesebb.
Mindez a sportnapilapban megjelent interjú olvasása közben jutott az eszembe, amelyben a másfél évtizeddel ezelőtti korszak egyik legjobb magyar játékosa, Rudolf Gergely azt is elmondja, hogy a magyaron kívül hiába beszél három világnyelven, hiába végezte el a sportvezetéshez illő gazdaság és menedzsment szakot, és hiába él szinte páratlan kapcsolatrendszerrel, mert hiszen szerte Európában ma klubvezetők olyan játékosok, akikkel korábban egy csapatban szerepelt külföldön, nincs szüksége rá a magyar futballnak, nem találja meg semmilyen feladat. Azt nem ő mondja, hanem én, hogy ha megnézzük a mezőnyt, alig találunk korábbi neves futballistát, mondjuk, sportigazgatói állásban, és ez igaz Rudolf Gergely teljes generációjának azokra a tagjaira is, akik külföldi klubjaiknál komoly megbecsülést szereztek maguknak, rendkívül tapasztaltak, és vezetőként ideális korban vannak. Rudolf azt mondja: „A középszert nem szeretem, s mivel úgy érzékeltem, nem lehetne úgy dolgozni, ahogy én szeretnék, inkább más irányba indultam el. Régen is azt éreztem, hogy itthon sokkal nehezebb futballozni, mint külföldön.”
A világ rengeteget változott fél évszázad alatt. Persze van, ami változatlan.