Hatvannégy

Hatvannégy évesen kipucolt futballcipőben gyepre futni nem nagy kunszt. Az előző 52 év is így telt. Igaz, fél évszázada nemhogy három, egy „normális” csukája is alig akadt a szenior csúcstartónak. Ma meg a táska aljában három minőségi lábbeli is lapul. Egyik sem arany, ezüst vagy bronz, mégis nagy becsnek örvend. Viselője érzést vitt a bőrbe, miként tette azt a fekete lakkcipővel. A táncolóval. A talpak mocorogtak is, midőn emberünk a parkettre lépett. Hiába no, akit a mozdony füstje megcsapott, akarom mondani a mozgás öröme ennyire a hatalmába kerített, annak ez játszi könnyedséggel megy. Élvezni a játékot, örülni a labda rúgásának, a társaknak, a közösségnek, annak, mennyi boldogsághormon szabadul fel, amikor újra gyerek lehet a felnőtt, mi több, a nagypapa korú futballista.

Hatvannégy évesen meccsre készülni (láb)ujjgyakorlat. A régi beidegződések persze csak akkor működnek, ha az inger ismételten megerősítést kap. És miért ne kapna? Azért, mert egy-egy meccs után két napig a mozgás is nehéz? Vagy mert a nézők között mindig akad, aki nem hagyja szó nélkül a „nyugdíjas” sporttárs jelenlétét? Netán amiatt, mert a munkából adódóan az egész éjszakás ébrenlétet követő néhány óra alvás jelent csupán közvetlen ráhangolást a mérkőzésre? No nem, ezek egyike sem lehet kifogás. Mint ahogy nyafogás sincs.

Hatvannégy évesen, gerincműtét és vastagbélrák után sok mindent másképp lát az ember. Mint ahogy másképp éli meg, ha lehetősége nyílik azt művelni, amiről az egész élete szólt és szól. Mert eltérő edzőként a partvonal mellől vezényelni, és különböző belülről, játékosként cselezni, kapura rúgni és biztatni a fiatalabb társakat. Akik azért partnerek, mert „emberünk” hiteles. Meccset eldöntő gólt szerez, gólpasszt ad, miközben úgy csinálja a biciklicselt, hogy a láncnak esélye sincs leesni.

Hatvannégy évesen a bisztróba betérve a kortársak java része meglehetősen lepusztult állapotban mereng szokásos kisfröccse felett. A kávé lefőtt, a pálinka ütős hangszer, a sör csak a pocakot puffasztja. Marad a múltidézés, annak emlegetése, ki mekkora tehetség volt és mire vihette volna.

Eközben 64 éves barátunk hétvégéről hétvégére a pályán kisuvickolt cipőben mutatja meg, mit jelent a sportág iránti alázat, a társakkal szembeni felelősség, az életbe vetett hit.

A gyermekévek rég elmúltak, nincs visszaút,

ám ahogy a játék öröme örök, úgy emberünk tisztelete is maradandó.