Ha jönnek a locsolkodók

Manapság azonban mintha már a rózsavíztől is egyre inkább félne a fehérnép. Mert míg nagyanyám számára örök haragra adott volna okot, ha húsvét hétfőn elfelejt az ajtaján kopogni valamely rokon, kedves ismerős, ma már gyakran éppen mintha fordítva lenne. A lányok, asszonyok szinte kivétel nélkül a föld alá bújnának, csakhogy valahogy távol tarthassák magukat a pacsuli szagú ünneptől. De a férfi ismerőseim között is akad nem egy, aki kényszeredett bájvigyorral járja végig a rokonokat, akik egy részét egész évben csak ilyenkor látja.

S mind többen akadnak, akik rokonság helyett inkább az országot járják. „Pihenünk” jelszóval keresve kibúvót a locsolkodás alól. Szülőként mégis elvárjuk az óvodától, iskolától, hogy beavassák gyermekeinket a húsvéti ünnepkör rejtelmeibe. Mutogatjuk is büszkén szomszédainknak azt a hímes tojást is, melyet lányunk, fiunk készített az iskolában, óvodában. A bölcsődés gyerek első, ujjal festett papírtojását pedig féltett kincsként őrizzük.

Csillog a szemünk, amikor a fiunk otthon az óvodában tanult verset szavalja: „Bárány húzta csengős kocsin...” Miért ez a kettőség? Miért lett mégis nemszeretem ünnep a húsvét? Csak a locsolkodás, a pacsuliszag miatt? Aligha. Talán nem is a kölnitől, a locsolástól félünk, hanem embertársainktól. Talán attól, hogy szót kell váltanunk, beszélgetni kell egy ritkán látott rokonnal, ismerőssel. Elfelejtettük azt, amit még nagyszüleink tudtak. Beszélgetni, meghallgatni a másikat. Pedig felgyorsult világunkban mindennél nagyobb szükségünk lenne az emberi szóra. Márpedig ebből a szempontból mostanában talán sokkal nagyobb szükségünk van a húsvétra, mint valaha.

Nagyanyáink idejében még egy vödör víz dukált a lányoknak, asszonyoknak, jómagam azonban már kölnivizet szorongatva jártam a rokonokat és ismerősöket. Teleki József -->