Lopott biciklik

Egyre több bejelentés érkezik a rendőrségre kerékpárlopás miatt – erről szólt egy pár nappal ezelőtti cikkünk. A vázak le voltak zárva, a tolvajok a kerekeket lopták el, de sok esetben viszik az egész bringát, kormányostól, nyergestől, csak a szétvágott lakat emlékezteti a pórul járt tulajdonost, hogy hol hagyta kétkerekű járgányát, amíg a dolgait intézte.

Jellemző rám, hogy a használati tárgyakra nem vigyázok olyan mértékben, mint sokak szerint kellene, mert úgy vagyok vele, bármi is történjék, minden általunk használt eszköz pótolható.

A kabát, a tányér, egy pulóver, cipő, vagy karóra. Minden. Ha elhagyunk, vagy tönkreteszünk valamit, az rosszul esik, mert pótolni kell, újat venni, pénzbe kerül, nincs is olyan még egy.

De belenyugszunk, elfogadjuk, elengedjük, mert a mi hibánk, már nincs mit tenni, miért nem figyeltünk jobban? A lopás azonban más. Elvenni másét, amire vigyáz, amit a munkához használ, ami ajándék volt, amire hónapokig spórolt, ami az élete… az erőszakos, az alattomos, az tisztességtelen.

Lehet pótolni a lopott bicikliket is, persze. De ha az ember áldozott rá, felszerelte, megszerette, akkor úgy érezheti, minden befektetése kidobott pénz, kidobott energia, amit más használ, hasznot húz belőle, nem tiszteli a tulajdont, a másét, a másikat.

Nekem is van egy olyan tárgyam, amit szeretek, amire vigyázok, és ha bármi történnék vele… hát akkor nagyon elszomorodnék. Ez pedig a telefonom. Mert nemcsak szép és okos, de rengeteg közös emlékünk van, amit megannyi fotóval dokumentáltunk, és ott vannak az alkalmazások, a hangfájlok, a jegyzetek… Tudja, mik a kedvenc zenéim, hogy hány kilométert futottam reggel, de még az ujjlenyomatomat is ismeri. Ha bárki ellopná… Hát abba belegondolni sem szeretnék…