Büszkeségeink

Az idő múlik. Úgy közel fél évszázaddal ezelőtt Nyilasi Tibor volt az első számú példaképem. Számomra minden tekintetben megközelíthetetlen, utolérhetetlen volt. Úgy tartottam vele a kapcsolatot, hogy mappában gyűjtöttem a Népsportból és a Képes Sportból kivágott, róla szóló cikkeket, posztereivel tele volt a szobám fala, és becses kincsként őrizgetem ma is a hajdanán a Fradi központi címére írt rajongói levelemre küldött autogramos portréfotóit. 

Melyek ugyan nem zöldellően színesek, csupán a kornak megfelelő fekete-fehérek. Azóta úgy is kifakultak volna. Mert múlik az idő. Úgy két-három évtizeddel ezelőtt, amikor Nyíl már az edzőségtől is visszavonult és „öregfiúvá” lett, volt alkalmam vele többször is együtt focizni és interjút készíteni. Sőt, képeken közösen szerepelni. Ráadásul színeseken! Ha az eredményeit távolról sem, de őt magát végre sikerült utolérnem. Mára közeli ismerősöm lett a példaképem. 

Az idő tovább múlik. Tegnap még a szőnyegbe döngölték vetélytársaikat, a minap azonban bejelentették visszavonulásukat a ceglédi Lőrincz fivérek. Tamás és Viktor az elmúlt években csúcsra járatták magukat a sportágukban, ám ők is „öregfiúkká” lettek. No meg példaképek. 

„Amit a pályafutásunk alatt ettől a sportágtól kaptunk, abból szeretnénk másoknak is visszaadni” – nyilatkozták mindezt a napokban. Nemrég óta Tamás a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia szakmai igazgatójaként a hazai utánpótlás eredményessége érdekében birkózik tovább, Viktor pedig sportnagykövet lett. Kedden például a tiszaföldvári Hajnóczy iskolában járt, ahol a helyi diákoknak rendhagyó testnevelésórát tartott. A karfiolfülű a zöldfülűeknek. 

Nos, az efféle megnyilvánulásoktól lesz valakiből igazi példakép…