Nosztalgiajárat

„Anya, buszozzunk!” Gyerekeim rendszeresen kérlelnek, hogy üljünk fel egy buszra, autó helyett azzal guruljunk hazáig, vagy csak úgy zötyögjünk egy kört a városban. Lelkesen másznak fel a méretes ülésekre, csodálattal bámulnak ki a nagy ablakokon, és olykor, még ha van is ülőhely, erősen kapaszkodnak a korlátokban, s állva élvezik az utazást.

Ilyenkor a sok-sok évvel ezelőtti magamat látom viszont bennük. Vidéki gyerekként ünnepnapként éltem meg, amikor bebuszoztunk Szolnokra vásárolni vagy ügyet intézni. No persze, akkor egészen mások voltak a közúti tömegközlekedési eszközök. Akkoriban még a hátsó ajtónál üldögélt a kalauznéni (vagy bácsi), akinél jegyet lehetett váltani és aki mindig kedvesen elbeszélgetett velünk, gyerekekkel az út során.

Középiskolásként aztán minden áldott nap buszra kellett szállnom. Pirkadatkor vánszorogtam ki a buszmegállóba, aztán főleg télen kellett résen lenni, hogy olyan helyre tudjak ülni, ahol még érezhető volt a jó öreg Ikarus fűtőkapacitása. S ma már mosolyogva emlékszem vissza, amikor félúton lerobban alattunk a csuklósbusz, és repkedő mínuszok között vártuk a mentesítőjáratot. Ami persze „rövid” volt, így heringként préselődtünk az utastársakkal a célig.

Ma már mindez csak nosztalgia. A tömegközlekedés évről-évre korszerűsödik, egyre modernebb buszok gurulnak az utakon. A minap például Szolnokon adtak át negyven darab új járművet, jó hír, hogy ezek csendesebb, környezetkímélőbb utazási körülményeket biztosítanak a térség lakói számára. Remélem, sokan élvezik majd az előnyöket. Magam is kedvet kaptam, azt hiszem, engedek a gyerekeim kérésének. Felszállunk egy buszra, kibámulok a méretes ablakokon, aztán behunyom a szemem és nosztalgiázok kicsit...