Trianon

Trianonról bő száz esztendő múltán is nehéz beszélni, és van, ahogyan nem is érdemes. Lengethetünk nemzeti zászlókat és gyászlobogókat, de pusztán azzal nem oldunk meg semmit. Ez csupán a baljós emlék leértékelése, esetleg a szereplési vágy kiélése, aminél már csak a szükségtelen önvád rosszabb hozzáállás. 

Mindkettőre akad elég példa. Ahogy az olcsó megemlékezésnek is bő a tábora, úgy sokan elbuknának azon a próbán is, ami szerint „Magyar az, akinek fáj Trianon!” 
Valóban fájó sebünk, melyet elfelejtenünk nem lehet, nem szabad, de országcsonkítást csak bölcs, értő országépítéssel lehet sikerrel orvosolni. Nem könnyű feladat, egyszer már próbát tettünk vele, nem rajtunk, hanem az új háborúba szédült Európán múlott sikertelensége. 

Miből állt ez a próbálkozás? A lelkekben a nemzetnevelésből, amihez iskolák százait építették egy kirabolt, elszegényedett országban, az anyagi javaknál pedig az embereknek kenyeret, az országnak gazdasági erőt adó nemzetgazdaság megteremtésén. Ennek emléke például a szolnoki Tárház néma maradványa, ahonnan magyar uszályok és hajók vitték még Angliába is az Alföld búzáját, lisztjét, de nemzetközi elismerést tudtunk aratni elveszett erdeink pótlásával, idegen országokat járó villanymozdonyainkkal is. 
Mi ebből a mának szóló üzenet? A szolgai másolás semmiképpen sem. 

Elmúlt korok megoldásai nem biztos, hogy segítenek mai gondjainkon, de a trianoni nemzedék összefogásának tanulsága mindenképpen érték lehet számunkra. 

Mi ebből a mának szóló üzenet? A szolgai másolás semmiképpen sem.