Mentetlen-mentés

Örököltem jócskán nagyapám természetéből. Az öreg gyűlölte a felfordulást, állítólag a lakás hétévenkénti átfestése idején „elmenekült” otthonról, inkább valamelyik cimborájánál húzta meg magát, mintsem hogy lássa az összevissza tologatott bútorokat, a szanaszét hordott holmikat, a rendetlenséget. 

Ő jutott eszembe még év elején, amikor legutóbb a szolnoki Mentetlenen jártam. Áradás volt épp, és az ottani háztulajdonosok megmutatták, hogyan védik vagyonukat a Tiszától. Például úgy, hogy felhordják értékeiket az emeletre. Fűnyírót, hűtőt, sütőt, mindent, amit tönkretehet a folyó. Teszik ezt minden nagyobb áradáskor, aztán reménykednek, hátha letudják egy kiadós pakolással. De ha a víz elönti a házakat, akkor jöhet a festés, nagytakarítás. Hát finoman szólva sem csinálnám utánuk. Szegény papa meg végképp nem tudom, mitévő lett volna. 

A szolnoki Mentetlen évtizedek óta azzal kerül be a hírekbe, hogy utcáit elmossa a Tisza. Sokan sokfélét gondolnak arról, érdemes-e, szabad-e házat, telket tulajdonolni a vízjárta területen. Egy dolog azonban biztos. Ott emberek értékei vannak. Munkával teremtett értékek, amelyben az ott lakóknak, üdülőknek sok öröme van. Ha mindezt elpusztítja a víz, az veszteség. 

Az már sokkal inkább jó, hogy a helybeliek nem széttárt karokkal várnak a segítségre. Védekeznek, amíg tudnak, saját erőből is. És támogatják is őket mások a védgát kiépítésében: föld a helyi kerékpárút-építésből, a Bástya sétányból, a MÁV FC pályájából. Egész jól megyeget az összefogás. 

Ez is szolnoki sajátosság, nem csak a Mentetlenen időnként vízben álló utcák.