Kard ki kard!

Konfliktuskerülő, pacifista vagyok, én kizárólag a békességért, a békéért harcolok. Persze nem nézném tétlenül, ha kupán vágnának, természetesen minden eszközzel védekeznék. Mert bár hasznosnak vélem a futást, viszont némileg szégyennek is.

A fegyverekre rácsodálkozok, de nincs késztetésem használni azokat. Indiános és cowboyos könyveken és filmeken cseperedő fiúgyerekként persze én is örültem, ha fakarddal, szalagos-, vagy rózsapatronos pisztollyal, kicsi nyílpuskákkal játszottunk a korombeli srácokkal. Nagyobbacskaként még a céllövöldéket sem kerültem el.

Viszont sokáig nem hagytak nyugodni a képek, amikor családom férfi felmenő tagjaitól személyesen átélt háborúkról és forradalmakról, borzalmas csataterekről és elesett katonákról hallottam történeteket. Emlékszem, nagykamaszként már határozottan jelentettem ki, hogy én bizony a sorkötelezettség ellenére sem vonulok be. Aztán 1984 nyarán mégis ott álltam a szolnoki pályaudvaron a többi sorstársammal, akik az első baj-, a rendszer által elvártan inkább elvtársaim lettek.

Másfél évet húztam le, ez idő alatt éles fegyverekkel lőttem, őrködtem, robbantottam, gránátokat dobtam. Akaratom ellenére puskaporos hordón ültem, miközben a nyúl vitte a vadászpuskát.

A véleményem fikarcnyit sem változott. Utálom a békétlenséget és a fegyvereket. Nem tagadom, aggódom a szomszédban dúló háború miatt. Féltem a családomat. A fiamnak azonban mégis van fakardja, vízipisztolya, meg habszivacs-golyós puskája. Ősi szokás?

A fiam játékfegyverei az elődök békebeli fiús hagyományain alapulnak. Nem úgy, mint az a másfél ezer éves vaskard, amelyről a minap írtunk. A díszes fegyverével hajdanán eltemetett gepida harcos vélhetően nap mint nap az életével játszott...