Holt Tisza

Szent István napjának délutánján az újságírói munkám a szolnoki Tiszaparti sétányra is kiterelt. A nemzeti ünnep helyi programjainak közvetítéséhez magammal vittem kis családomat, hátha minden iránt (is) érdeklődő két folyton nyüzsgő, zsizsegő gyermekem talál a maga elfoglaltságára, szórakoztatására valami unaloműzőt. 

A tikkasztó hőségben hűséges feleségem meghívására nem mondtunk nemet a Kis-Tisza Fagyizó kínálatára. Szerencsések voltunk, hiszen épp akkor a sor sem kígyózott, és még egy üres asztalnál is meg tudtunk pihenni. Az örökösen pörgő mókuskerék egy pillanatra megállt, ez alatt pedig felsejlettek kamaszkori emlékeim. 

Az ezredváltás, de még inkább a rendszerváltás előtti évtizedekben a szolnoki Tisza Szálló szőke folyóra tekintő „hátsó fertálya”, a szintén legendás Damihoz hasonlóan, a város ifjúságának találkahelye volt. Biztos pont. Közösségi agóra. Origója a fiatalok hétvég-esténkénti bulihelyekre történő szétszéledésének. 

A Kis-Tisza belső, s főleg teraszos étterme és fagyizója, a láblógatásra szolgáló tiszai támfal egyenesen szabadtéri ifjúsági háznak számított: Coca-Cola-láz, gőzölgő artézi víz, tatár beefsteak, fagylalt, gyümölcskehely, pikoló sör és cigi. A kerthelyiségben némileg felnőttesebb vendégek ettek, ittak, s mulattak élő zenére. Az év minden napján élet volt ott. 

Most, augusztus huszadikán a fent említett emlékekbe révedtem egy kétgombócos fagyival a kezemben. S mire elropogtattam a tölcsér alsó végét, visszaérkeztem a valóságba… 
...omladozó épület, zárt Kis Tisza, üzemen kívüli artézi kút, gazfelverte kerthelyiség. Odalett az ifjúságom. Holt a Tisza!