Rég, ész

Emlékeim szerint gyermekfejjel soha nem akartam tűzoltó lenni, s katona, de még csak vadakat terelő juhász sem. Ezeket a hivatásokat meghagytam József Attila Balázsának. Voltam viszont futballista, de reményeim szerint annál élesebb eszű, mint a Petőfit kereső Hofi Géza-féle paródiában meginterjúvolt Öcsike lett.

Engem a régészet vonzott. Ezzel azonban nem voltam kirívó a többi srác közül, akikkel alig tizenévesen dínókról, kiásott kalózkoponyákról, barlangokban rejlő kincsekről álmodoztunk. Mindezekből persze semmit sem találtunk. Viszont, minduntalan nyakig koszosan mentünk haza, s kerültünk haza érthetetlenül szitkozódó édesanyánk szeme elé.

Most pénteken délelőtt a Damjanich János Múzeum két felkent régésze kirángatott a Tisza partjára, mondván, csodás leletre bukkantak. Nézzem meg, s írjam is meg Önöknek. Nem, nem Attila sírját találták meg! A hajdani szolnoki középkori vár Tisza partjához közeli területét vizsgálták. Néhány hónapja drónra szerelt lidar- (infravörös fényt kibocsátó lézer-) technológiával, ezúttal pedig „mezítlábas” fémdetektoros módszerrel kutattak több száz éves értékek után a Gutenberg téri vízikapu alatti folyószakasznál.

Nem hittem a szememnek! Nem csupán a már megértett történelmileg is értékes leletek előbukkanása miatt. Hanem a két régész őszinte kitárulkozása okán. Számukra a féltenyérnyi sáros cserépdarab, egy-egy rozsdás szög, de még egy ujjnyi csontszilánk is kincs volt, melyeket aznap partra vetett a rekord-alacsony szőke folyam. Ujjongtak, kiabáltak, ugráltak örömükben.

Engem pedig bevonzottak az örömükbe. Ujjongtam, kiabáltam, ugráltam velük együtt. Úgy örültünk a régi törött fazéknak, mint azok a gyerekek, akik egykoron régészek szerettek volna lenni...