A jövő félelme

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely – igaz turistaként – még látta Drezda romjait. Budapest ostromát megtapasztalt apámtól tudom, hogy milyen egy föld alatti odúban várni a végítéletet, a szolnoki bombázás túlélőitől pedig újságíróként hallottam, miként fest az ember alkotta földi pokol. 

Ezek alapján szent meggyőződésem, hogy például ma már az óvóhely szónak sincsen értelme, mert az sem jelent biztonságot. Egy új háborúban nem egyéb előre gyártott tömegsírnál, rosszabb esetben az élet illúzióját valamivel meghosszabbító halálos csapdánál. Ezért döbbenetes, hogy vannak európai vezetők, akik a béke minden eszközzel való őrzése helyett inkább óvóhelyek létesítésén törik a fejüket, pedig tudniuk kell, hogy mit ér egy holdbéli tájjá változtatott város vagy ország. Ha minimális józanság van a mai világunk sorsát formáló államférfiakban, nem feledhetik, hogy a háború mindig a diplomácia csődje, és ez a diplomácia egyelőre még az ő kezükben van. 

Félelmetes mint egykoron a szolnoki bombázás

Pusztán rajtuk áll, hogy képesek-e üdvös célra használni, ha ezt elmulasztják, már nekik sem lesz befolyásuk a világ sorsára. Félelmetes lehetőség, hogy bárki azzal az illúzióval vigye bele földrészünket újra egy háborús kalandba, hogy annak egyáltalán lesznek nyertesei. Ahogy közeleg a karácsony, a vele járó boldog várakozás most együtt halad a jövő félelmével, s pusztán reménykedhetünk abban, hogy végül mégis a szeretet örömhíre lesz számunkra az igazi és egyetlen biztos óvóhely.