A magyar kutyafajták nyomában

Életem során három kutyám volt összesen. Akkor voltak az életünk részei, amikor még kertes házban lakva kellően szabad körülményeket tudtunk biztosítani a számukra. Ehhez szokott a fajtájuk az évszázadok során, s kettő közülük törzsökös magyar tenyésztés volt. Egy puli és egy kuvasz. Pusztán vendégművészként váltotta őket egy időre egy németjuhász. Jól elvoltak a tágas kertben, pusztán a pulival lett olyan gond, hogy végül tanyára kellett adni, mert hajtotta a terelőösztöne. Nem tudott mit kezdeni magával, aminek több postásnadrág látta a kárát. 

Mifelénk mást, mint kötelességét tudó haszonkutyát, nem tartottak, az udvarokról is tekintélyt parancsoló tekintetek figyelték az utcán járókat. A környező tanyavilágba pedig az ott tanyázó kuvaszokra vagy akár a farkassal is elbíró komondorokra tekintettel épeszű ember hívatlanul biztos, hogy be nem tette a lábát. Bár ma már társasházi lakásban élve lemondtam ezekről a szeretetre méltó és tiszteletet parancsoló társakról, a megbecsülésem mindig töretlen maradt az őseink által tenyésztett magyar kutyafajták iránt. 

Ezért is bánt, hogy ma már egyre kevesebbet látni belőlük. Tény, hogy a szolnoki sétány nem ideális terep egy jókora komondornak, s megértem azokat, akik inkább a mostanában divatos kis termetű jószágokkal osztják meg napjaikat. 

Mégis sajnálom a hagyományos magyar fajták háttérbe szorulását, s nem teljesen értem, hogy külföldön miért éri meg mégis úgy tartani őket, hogy például több puli él Kanadában, mint nálunk.