Elütötték, de túlélte: Orsi története rávilágít, mi rejlik az igazi állatvédelemben

Macskás vagyok. Négyen laknak velünk – egy a „sajátunk”, a többiek vagy odaszoktak, vagy mentett cicák, akiket ismerős hozott, mert nem tudta megtartani. Van, hogy más utcából hozzák át a náluk született kiscicákat, mert „ha nem fogadjuk be, vízbe fojtják”… Ilyenkor nem lehet nemet mondani. Ezért is fogott meg Orsi története. 

Egy keverék tacskó, akit Mezőtúron ütöttek el. Súlyosan megsérült, csipje nem volt, csak a fájdalma és a félelme. Nem tudom, hogyan került utcára – de vannak tippjeim. A gazdája meghalt, vagy megbetegedett, elköltöztek, netán elváltak, vagy egyszerűen csak ráuntak, nem akartak vele foglalkozni. A valóság az, hogy ma Magyarországon több száz ezer ebnek nincs hová hazamennie. És bár sokan szeretnének örökbe fogadni, legtöbben „ingyenkutyát” keresnek – pedig ilyen nincs. A menhelyi állatokat ivartalanítják, csipezik, beoltják, kivizsgálják. Mindez pénz, amit a menhelyek állnak. És közben ott vannak az emberek a háttérben – az állatvédők, akik nap mint nap takarítanak, etetnek, gyógyítanak, vigasztalnak. Akik minden idejüket, erejüket, sokszor saját pénzüket adják azért, hogy egy bajban lévő kutya vagy cica új esélyt kapjon. Egy-egy farkcsóválásért, egy boldog szempárért dolgoznak. 

Orsi története mindenkit megérintett

A Kóborka Állatvédők már teljesen kifogytak a tartalékaikból – és mégis mentek érte. Segélykiáltásukra több mint 700 ezer forint érkezett. Emberek tucatjai mozdultak meg. A kutya túlélte. A menhely lélegzethez jutott. És egy város megmutatta: még mindig van szív. Ma Magyarországon több száz ezer ebnek nincs hová hazamennie.