A Tisza part szélén állva

Mindig van egy határ. Egy vonal, amit az ember ösztönösen tisztel. Egy térkő, ahol megáll a lába, egy korlát, amin túl már nem néz le szívesen. Tiszavárkonyban ez a határ most háromszáz méter hosszan húzódik a Tisza fölött. Egy part, amelyet eddig lassan, de biztosan elvett a folyó. Most pedig visszavettek belőle valamit.

A Tisza partja mellett, a jövőt is megerősítik

A Tisza türelmes. Sokáig nem kér semmit, aztán egy éjszaka alatt elvisz egy darabot. Egy fát, egy rétet, egy ösvényt, akár egy utat is. De az ember is türelmes. Cölöpöket ver a földbe, rétegeket fog össze, betonplatót önt, szervizutat épít. Nem azért, hogy a folyóval harcoljon, hanem hogy megegyezzen vele.

Ez történik most itt, a part szélén. Dolgoznak. Gépek, emberek, tervek. De aki figyel, hallhatja a Tisza morajlása mögött a remény hangját is. Hogy ez a part most maradni fog. Hogy itt újra lesz hely megállni, körbenézni, és azt mondani: „ez itt a miénk”.

A sétányon majd gyerekek futnak végig, horgászok lógatják be a zsinórt, turisták készítenek képeket. A beton és cölöpök alatt pedig ott lesz a bizonyosság: nemcsak nézni lehet ezt a vizet, de mellette élni is.

Tiszavárkony most így mondja: itt maradunk. És ki tudja? Talán éppen ezen a megerősített parton születnek majd azok a történetek, amiket egyszer gyerekek adnak tovább. Ahogy mesélik: „amikor még mozgott a föld alattunk, de mi megfogtuk, és nem engedtük.”

Mert néha egy falu jövője nem a fák lombján, hanem a part peremén dől el. Itt és most.