Kutyafáját!

Hogy milyen volt a kutyás futás? Különleges élmény...

Úgy vagyok én a futással, hogy szeretem és csinálom is, ha éppen nem jut eszembe valami kifogás. Mondanom se kell, utóbbiból mindig van szép számmal, s ezek mellé tökéletesen asszisztál a mindennapok mókuskereke. Reggel indulunk, este érkezünk. Kinek van olyankor még kedve beleugrani a futócipőbe és elindulni? Hát vannak elszántak, akiket én mostanában csak irigykedve figyelek.

Varázslatot hordoz a kutyás futás

Szombaton is kissé ácsingózva néztem a futásra készülőket. A III. Szolnoki Kutyagoláson ezúttal más volt a feladatom. Hogy sikerült-e teljesítenem, azt döntsék el olvasóink, az eseményről készült cikket ugyanis lapunkban megtalálják. A híradáson túl azért bizsergett a lábam. Némi erőt adott az újrakezdéshez a több száz futó. Ők ezúttal nem csak kedvtelésüknek hódoltak, hanem összefogással segítettek. Egy olyan embert támogattak, aki egyszer remélhetően velük együtt fut majd. Bizony igaz, hogy a futásban van valami varázslatos.

Átgondolom a gyerekeim kérését

A szombati kocogásnak volt még különlegessége. A futók ugyanis kutyáikkal együtt rótták a kilométereket. Már az élmény volt, hogy ennyi elbűvölő állattal találkozhattunk. A gyerekeim akik jó ideje nyaggatnak egy saját kutyáért, odáig voltam, na meg vissza. Bevallom, én is olvadoztam.

S bár a kérdést egyelőre odázzuk – mondván: egy kutya óriási felelősség – már-már  majdnem megenyhültem. A kutyafáját, a végén még engedek a kérésüknek. De mi bajunk lehet? Ők boldogok lesznek. Én meg újra futócipőt húzok és kocogok. A kutyával!