Megáll az idő

Azóta huszonhét év telt el. Volt, hogy az élet máshová sodort, messze a lelátótól, de a kötődés megmaradt – kiolthatatlanul. Pár hónapja csatlakoztam a sportrovat csapatához. Az alapszakasz végén ültem be a szerkesztőségi gép mögé, amit az Olaj a harmadik helyen zárt. Ki hitte volna, hogy meg lehet állítani a veretlen, hat éve regnáló Falco csapatát? Én hittem. 

Talán túlzottan is. Mert én előbb lettem Olaj-drukker, mint újságíró – és most, amikor írni kellene róla, érzem, hogy ezt nem lehet elfogulatlanul. 3,2 másodperc van hátra. Egy ponttal vezet a Falco. Vidin mester időt kér. 

Mi jövünk. A labda Szubotics kezében van az oldalvonalnál. Egy pillanatra megáll az idő. A mozdulatok lelassulnak, a levegő megdermed. Beadja Sztrahinjának, aki hidegvérrel egy dobócselt mutat be – majd visszaadja a magát tisztára játszó Bokinak. 

Ő nem hezitál. Felugrik. Elengedi a triplát. A dudaszó hosszúra nyúlik. A labda íve tökéletes. És… bent van. Megadják. A csarnok felrobban, a szurkolók egymás nyakába ugranak, Boki kirohan a közönséghez. Extázis. A nézőtér önkívületben, mert megtörtént a csoda. A „lehetetlen” valóra vált. Ez még nem az aranyérem – ahhoz egyet még nyernünk kell –, de most közelebb került, mint az elmúlt hét évben bármikor. Az utolsó percekben már nem a sajtósorban ültem, hanem állva szurkoltam a többiekkel, és újra az a boldog, 16 éves kölyök lehettem, aki hitte, hogy a hangja valóban képes belökni a gyűrűbe a labdát.