Mégis mi a frászt művelnek a fiatalok a szolnoki játszótereken?!

„Agyat sajnos nem lehet adni” – régi mondás, olyankor használják, amikor valaki a mindennapi együttélés alapvetéseire fittyet hányó magatartást tapasztal. Ez a mondás jutott eszembe csütörtök este amikor benéztem a szolnoki Dobó úti játszótérre. Mert amit ma játszótéri viselkedés címén néha látni, az tényleg érthetetlen. Főleg, ha „nem kiskorúakról” van szó.

Játszótéri viselkedés: sokszor a gyerek a felnőtt, és fordítva

„Felnőttet” nem írhatok. Mert milyen felnőttek azok, akik látványosan, mások jelenlétében tesznek a közös szabályokra?! Egy játszótéren amúgy nincs sok, nagyjából ha fél tucat. De az biztosan benne van, hogy tilos dohányozni, egyúttal kutyát sétáltatni odabent. Persze lehet, ez valakit nem zavar. És tudom: csepp a tengerben. De az attól még nem változik, hogy szabályokat a közösség érdekében alkotnak, betartásuk nem ízlés kérdése, ha kötelező, ha nem értünk egyet vele, akkor is. A hatéves kislányom gyakran kérdezgeti, „mikor leszek felnőtt?” Erre azt szoktam válaszolni: az a felnőtt, aki akként viselkedik. Hiszen utóbbi híján senki nem felnőtt, csak sok éves. Íme, a fenti példa.

De szerencsére vannak „gyereknek látszó felnőttek” is Szolnokon. Velük szintén csütörtökön, az Ormos Imre Parkban találkoztam. Ők azok a diákok, akik az elmúlt félévben önszántukból gondozták a város játszótereit. Javítgatták, kifestették, díszítették közös találkozóhelyeinket. Na igen, ilyet is lehet…

Túl sokszor esünk az általánosítás hibájába. „Ilyenek meg olyanok ezek a mai fiatalok…!”. Pedig tényleg nem az életkor számít. Csak az egyes emberek vannak. Őket a döntéseik, tetteik minősítik. És egyedül erre szabadna figyelnünk.