Lámpaláz és tapsvihar

Még mindig eszembe jut, milyen gyerekként színpadon állni, ahol a reflektorok vakítanak, a nézőtér pedig dugig szülőkkel, akik mind rád szegezik a tekintetüket. Iskolai előadásokon mindig olyan lámpalázas voltam, hogy csak ácsorogtam a pörgős szoknyámban, amit anyukám varrt nekem, és próbáltam nem elfelejteni, hogy a jobb vagy a bal lábammal kezdjem a táncot. A tanító nénik, bátorítóan mosolyogtak, velünk énekeltek és táncoltak. Az előadás végén megkönnyebülten sóhajtottak, mi pedig hatalmas tapsot kaptunk. A siker hihetetlen önbizalmat adott. Ott, a színpadon indult el a szereplés iránti szerelem, még ha a fránya lámpaláz azóta is ott ólálkodik minden fellépés előtt. De ez teljesen normális, emberinek érzem magam tőle. A taps és a figyelem mindig kárpótol, és az a pörgős szoknya még ma is a szekrényemben várja, hogy egyszer újra felvegyem. Talán az érzések ma is ugyanazok, ahogy azt a Szegő Gábor Általános Iskola gáláján fellépő gyerekek arcán is látni lehetett.

Tapsvihar a Szegő Gábor Általános Iskola gáláján

Hosszú évek teletek el azóta, és most újra egy színpadi előadáson találtam magam. A Szegő Gábor Általános Iskola által megrendezett gáláján teljesen más szerepkörben vettem részt. Az Aba–Novák Agóra Kulturális Központ színháztermében pótszékeket kellett behozni, akkora volt az érdeklődés. Ismét a gyomromban éreztem a lámpaláz furcsa érzését. Édesanyaként ugyanúgy átéltem a fellépés minden izgalmát. Bár most a nézőtérről figyeltem a gyerekeket, ahogy a népszerű zenékre, modern koreográfiák szerint táncoltak, mégis ismerős volt minden. Izgatott készülődés és őszinte örömök a színpadon, a szülők lélegzetvisszafojtott figyelme, büszke csillogása a szemükben. A végén pedig igazi tapsvihar. Csak az előadások változtak, az érzés ugyanaz maradt.