Eljön a nap

A tiszavirágzás szó olyan, mint maga a jelenség, költői, törékeny és megismételhetetlen. Aki már látta, tudja, miről beszélek. Aki még nem, talán nem is sejti, mit veszít. Pedig évente egyszer, néhány nyári estén a Tisza színpaddá válik, és a főszerepben egy napig élő rovarok, a kérészek táncolják el az életüket. 

Tiszavirágzás, a nászok tánca

Amikor ott állsz a parton, és látod, ahogy milliónyi apró szárny villan meg a lebukó nap fényében, megérted, hogy ebben a röpke pillanatban több van, mint bármi másban. A gyönyör és az elmúlás egybeolvad. Egy nap alatt történik a születés, a szerelem és a halál. A tiszavirágzás nem egyszerű látványosság. A kérészek milliói nem panaszkodnak, nem pazarolják az időt, nem várnak holnapig. Tudják, ez az egy nap csak az övék. Legyen bármilyen rövid is az idő, csak táncolnak.

A part megtelik. Emberek jönnek mindenfelől, mint egy titkos előadásra, aminek nincs meghirdetett kezdete. Csak figyelünk, némán, áhítattal. És tudjuk, hogy ezt nem lehet siettetni, nem lehet megismételni, csak megélni. Amikor először vittem el a gyerekem, hogy lássa ő is ezt az egyedülálló pillanatot, csodálkozó szemmel rámnézett és azt mondta, nem érti, miért állunk ott mozdulatlanul, miért bámuljuk a vizet, ahol élettelen testek sodródnak a felszínen. Miért nem hagyjuk csak úgy őket békén?” – kérdezte. És én nem tudtam, mit feleljek elsőre. Mert valahol igaza volt. De az az igazság, mondtam neki, ha rajzanak, az azt jelenti, él a folyó. A tiszavirágzás nemcsak természeti csoda, hanem jelzés. Hogy a Tisza még lélegzik.