A berényi orvosigazgató szerint Isten a legjobb aneszteziológus

– Emléklapok: Adács, Pannonhalma, Hatvan című könyve néhány évvel ezelőtt jelent meg. Erős érzelmi szálakkal kötődik ezekhez a településekhez. Ahogy korábban fogalmazott, földi élete fogódzói.

– Szülőfalum, Adács a boldog gyermekkort és gondoskodó szeretetet jelenti számomra, ahol a szüleimen kívül napi kapcsolatban voltam a nagyszüleimmel, sőt dédnagyszüleimmel is. Később Pannonhalmára kerültem, a bencés gimnáziumba. Ott meg kellett szokni a szigorú szabályokat, ami nem ment gyorsan, ám ennek a fegyelmezettségnek, felelősségtudatnak később egyetemi tanulmányaim és munkám során is nagy hasznát vettem. A bencés atyák keresztény értékeket, krisztusi tanítást adtak át nekünk. Osztálytársaimban életre szóló barátokra leltem, az osztály közössége ma is létező, élő valóság. Hatvan pedig már orvosi pályafutásom egyik jelentős állomása.

– Mi motiválta pályaválasztásában?

– Középiskolában jó tanuló voltam, kitűnőre érettségiztem. Pannonhalmáról akkor nem volt könnyű egyetemre bekerülni. Tanári, jogi pályára ideológiai okok miatt nem vettek volna fel, a műszaki tudományok pedig nem álltak közel hozzám, ezért az orvosi egyetemet választottam. Valóban vonzott ez a csodálatos hivatás és volt is esély bejutni. Ötven évvel ezelőtt kezdtem el a Budapesti Orvostudományi Egyetemet.

– Az egyetem után hogyan alakult orvosi pályafutása? Miért választotta a belgyógyászatot szakterületének?

– 1976-ban végeztem az egyetemen, a jászberényi kórházba kerültem. Azért választottam a belgyógyászatot, mert akkor még az általános orvoslást jelentette, és azt gondoltam, hogy alapnak jó lesz. Ez így is lett, négy év múlva belgyógyászként azonban már többet akartam, szerettem volna még tanulni. A hatvani kórház aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályára mentem dolgozni, ahol nagyszerű tanítómesterem volt az akkori vezető, dr. Baranyai Miklós főorvos személyében. 1986-ban szereztem meg a következő szakvizsgát, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos lettem. Mesterem utódaként 1990-től hat éven át vezettem az osztályt, majd 1996 májusától ismét Jászberénybe kerültem. Egy év múlva megbíztak az intenzív osztály vezetésével. Ezt egészen 2017 júniusáig láttam el, amikor átadtam utódomnak a feladatot.

– Nyugdíjasként is dolgozik. Milyen feladatai vannak jelenleg?

– Egy évet a belgyógyászaton dolgoztam 2018–19-ben, majd tavaly májustól vezetem a Szent Erzsébet Kórház Sürgősségi Betegellátó Osztályát, és hét éve orvosigazgatói feladatokat is ellátok.

– Úgy tudom, hogy a mai napig az anesztézia áll legközelebb önhöz. Ez egy nagyon összetett, alapos szaktudást igénylő, folyamatosan fejlődő szakterület. Hogyan változtak az alkalmazott eljárások az elmúlt évtizedekben?

– Valóban így van, nagyon szeretem ezt a munkát. Műtét előtt szóval, gyógyszerekkel próbáljuk a beteg félelmét csökkenteni, ő pedig teljesen ránk bízza magát. Altatás vagy érzéstelenítés közben a legtöbbször váratlan esemény nélkül zajlik a műtéti beavatkozás. De súlyos állapotú betegek, halasztást nem tűrő, sürgős műtétek, vagy műtét közben fellépő szövődmények esetén tudni kell uralni a helyzetet. Ilyenkor a gyors, jó döntés és a határozott cselekvés életet menthet. Altatógépek, egyéb eszközök és gyógyszerek tekintetében is óriási volt a fejlődés az elmúlt három-négy évtizedben. Amikor kezdtem, akkor még úgynevezett „nővérnarkózisok” is voltak, 1995-től pedig már csak orvos végezhetett aneszteziológiai beavatkozást. Ma már a legújabb készülékek digitális technika segítségével figyelik a beteg életjeleit.

– Az Emléklapokat egy eszméletvesztéssel járó rosszulléte után írta meg. Akkor azt mondta, hogy azért nem lett nagyobb baj, mert a legjobb aneszteziológus, Isten vigyázott önre. Az elmúlt évtizedekben bizonyára több csodás gyógyulástörténettel találkozott. Hivatástudatához hogyan kapcsolódik az istenhit?

– Munkámhoz mindig kérem Isten segítségét. Tudom, hogy jelen van életünk minden pillanatában, és amit kérünk, megadja. Néhány éve hajnalban újraélesztést végeztünk az intenzív osztályon, azonban nem akaródzott sikerülni. Szívmasszázs közben elkezdtem magamban imádkozni. A beteg visszatért, meggyógyult, és hazament. A pozitív történetek mindig erőt adnak.

– Sajnos nem mindenki térhet haza az intenzívről. Ez a hely sok esetben az ember életének utolsó állomása. Orvosoknak, ápolóknak lelkileg megterhelő lehet a szenvedőt és családtagjait végigkísérni a haldoklás folyamatán. Többek között ezek az érzelmileg nehéz helyzetek is fokozzák a kiégést. Mit lehet ellene tenni?

– A kiégés ellen lehet tenni például különböző stresszkezelő technikákkal, szabadidős tevékenységekkel. De legfontosabbnak mégis az empátiát tartom. Fontos, hogy szeretettel forduljunk a beteg felé, hiszen szüksége van a segítségünkre. Jézus mondta tanítványainak: amit a legkisebbek közül eggyel is tesztek, velem teszitek. Sajnos az ember időnként elgyengül, és nem mindig sikerül így cselekednie.

– Említette a szabadidőt. Mi az, ami kikapcsolja egy-egy nehéz kórházi nap után?

– Szeretek minden reggel úszni. De ha erre nincs lehetőségem, akkor futok vagy kerékpározok. Vasárnap délelőttönként az adácsi sportbarátaimmal jövünk össze, és focizunk. A mozgás kikapcsol, nem múlik el nap sportolás nélkül. Tavaly óta vitorlázni tanulok, de ehhez nagyon sok idő kell, ami nekem nem mindig áll rendelkezésemre. Időnként úgy érzem, meg kell írnom valami fontosat. A nyolcvanas évek végétől kezdve tanulmányozom Görgei Artúr életútját. A tábornok személye, hazaszeretete, személyes példamutatása nagyon megérintett. Ma már nincs olyan hadtörténész, aki hazaárulónak nevezné őt. Néhány éve jelent meg a Görgeiről szóló könyvem, ami remélem, szintén hozzájárult ahhoz, hogy a róla kialakított hamis kép megváltozzon.

– Legújabb könyve, Koronanapló Jászberény… és más is címmel nemrég jelent meg.

– A világjárvány idején a sürgősségi osztályon az első vonalban dolgoztunk, illetve dolgozunk ma is. Március tizenharmadikán kezdtem írni a koronanaplót. Mindennap leírtam a történéseket, kordokumentumnak szántam. Érdekességként párhuzamba állítottam 1849 akkori napjaival, mert mindkettő küzdelem volt, és erőt tudtam meríteni 1848/49 példájából.