Egyedi darabot állít színpadra az új vendégrendező Szolnokon

– Ön választotta Szolnokot, vagy fordítva?

– Szolnok választott engem. Szabó Csilla, a Szigligeti Színház dramaturgja látta két rendezésemet, melyek a tatabányai MOST Fesztiválon díjat is nyertek. Ő kérdezte meg, hogy volna-e kedvem megrendezni a Bakaruhában című darabot. Volt.

– Ismeri a várost? Járt vagy dolgozott itt korábban?

– Ismerem is, meg nem is. Édesapám, Vallai Péter színművész több mint tíz éven keresztül volt ünnepelt színésze a Szigligeti Színháznak. 2012-ben hunyt el, ezért ez egy valódi időutazás nekem. A szolnoki időszakban volt pályája csúcsán. A színházban most is vannak még páran, akik ismerték, szerették és dolgoztak vele. Én meg hallgatom a róla szóló történeteket, és úgymond járkálok a nyomdokaiban. A színházba még nem sikerült bejutnom (felújítás alatt áll a szerk.), de be fogok. A Tiszában már megfürödtem. Az volt a valódi megérkezésem Szolnokra.

– Annak idején egyértelmű volt, hogy az édesapja pályáját követi?

– Igen. Nyilván a fiatal arrafelé orientálódik, amiben kedvét leli és amiről pozitív visszajelzéseket kap. Amikor tizennyolc éves voltam, három helyre adtam be a jelentkezésemet. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Kaposvárra, ahol éppen akkor indult a színészképzés, az utolsó pedig az ELTE volt, talán a magyar szak.

– Magával a színházzal mikor találkozott először?

– Nézőként A padlás című musical volt az első maradandó élményem. A Vígszínházban néztem, édesapám játszotta a detektívet, Kaszás Attilával, Méhes Lászlóval, Balázs Péter pedig T. Müller szerepében énekelte Az enyém a pálya című dalt. Aztán jöttek a diákszínjátszós évek, majd önálló estek, később a saját rendezések.

– A Kaposvári Egyetemre járt 2003-tól 2006-ig, Babarczy László osztályába. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?

– Akkor indult Kaposvárott a színészképzés. Ez egy nagyon lelkes időszak volt. Mi voltunk az egyetlen színészosztály az egyetemen, így minden figyelem ránk irányult. Jól el is voltunk kényeztetve. Akkor még hároméves volt a képzés, tehát huszonegy évesen ott álltam diplomával a kézben. Hát akkor kezdjük el ezt az életet! Megtisztelő volt, hogy Babarczy László, aki felvett a főiskolára, szerződtetett a színházához. Mivel fiatalon tapasztaltam meg a kőszínházi rendszert, így hamar fölmerült bennem a továbbtanulás iránti vágy. Többet akartam tudni a színházról. Workshopokra, kurzusokra jártam, majd elkeveredtem Párizsba, ahol rátaláltam Jacques Lecoq Nemzetközi Színházi Iskolájának kétéves képzésére. Beiratkoztam.

– Úgy tudom, rendező szakra.

– Az egyszerűség kedvéért úgy mondom, rendező szak, de igazából alkotókat (createur) képeznek. Nincs szigorú elkülönítés. Színházat csinálunk. Színészként, rendezőként, íróként.

– Miben volt más mint itthon?

– Sok mindenben. Ez egy hatvan éve alakuló, alaposan felépített színházi képzés. Magyarországon alapvetően a Sztanyiszlavszkij-módszert tanuljuk, amely röviden arról szól, hogy belülről, saját élményekből építkezik egy alakítás. A Lecoq-módszer pedig abból táplálkozik, ami körülöttünk van, az épített és természetes környezetből, anyagokból, állatokból. Ezek a dolgok ugyanis képtelenek hazudni. Egy olvadó viasz sose lesz ripacs. A műfajokat külön tárgyaljuk. Nem versenyeztetjük őket, mert nem az ízlés a fontos, hanem a törvényszerűségek. Fontos még, hogy az összes tanár teljes állásban dolgozik, itthon ez sok esetben egy másodállás. Figyelemben ez egy nagy különbség. Ami még nagyon fontos, hogy a képzés nem kész sablonokat ad át, hanem folyamatosan kérdéseket tesz fel, kutat, kísérletezik. Progresszív iskola, klasszikus műfajokkal.

– Milyen volt visszatérni Magyarországra mindezek után?

– Rögtön csatlakoztam a KoMa (Kortárs Magyar) Társulathoz. Tréningeket tartottam, dolgoztam ott színészként, majd rendezőként. A társulattal volt egy koprodukciónk Németországban, az Übü király. Az előadás után visszahívtak az ingolstadti kőszínházhoz. Két évet voltam ott. Ez volt a második kőszínházi élményem. 2016-ban jöttem haza, azóta vagyok szabadúszó.

– Rendezett egy különleges eseményt is tavaly, a Valcz(R) Napokat (ejtsd. valcer). Ez tulajdonképpen mi volt?

– A „szabadúszás” bizonyos pontjain mindig szembejött az a közkeletű szó, hogy „brandépítés”. Ez azt jelenti, hogy muszáj magad egyfajta termékként reklámozni, hogy az előadásodra bejöjjenek a nézők. Az alkotók azonban sokszor zavarban vannak a marketing világában, mert ezek a képességek sokszor nem járnak kéz a kézben. Ha valaki jól fest, ritkán árul jól képet.

– Úgy gondolja, hogy ez jó, és erre szükség van, vagy úgy, hogy kényszer, de szükséges?

– Pontosan ilyen kettős az érzés. Szeretem megtalálni az előadás célközönségét és kapcsolatot építeni velük, sőt, bevonni őket akár az alkotófolyamatba is. Ez inspirál és már-már missziómmá vált. Az erőszakos marketingtevékenységet viszont nem szeretem. Legyen látható és legyen választható az előadás. De ne mindenáron.

– A Bakaruhában, melyet itt rendez, is ilyen koncepció mentén épül majd fel?

– Ha már elkészültünk, szívesen szerveznék közönségtalálkozót, akár tematikus módon is, szakértők, történészek bevonásával, az előadás által fölvetett témákhoz kapcsolódóan, de a járvány miatt jelenleg nagyon bizonytalan a helyzet. Most annak is örülni kell, ha be tudjuk mutatni a darabot.

– Mit lehet előzetesen tudni a darabról?

– Dósa Mátyás játssza a főszerepet, akivel nagyon izgalmas alkotófolyamatban vagyunk. A közönség egy vadonatúj arcát ismerheti meg. Aki beül az előadásra, különböző találkozásokat láthat majd. Például a két kaposvári fiatal hallgató találkozása olyan nagy színészekkel, mint Radó Denise és Karczag Ferenc. Az én színházi világom találkozik a kőszínházi vonulattal. Én ezeket a találkozásokat nagy élvezettel nézem, és szerintem a nézőknek is örömet okoz majd.

– Kicsit interaktívabbnak képzeljük el?

– Nincs kellemetlen nézőbosszantás. Hunyady Sándor, akinek a szerepét Dósa Mátyás játssza, ennek az előadásnak az írója, mesélője. Mivel a nézőknek mesél, így van egy közvetlen kapcsolata a közönséggel. Megosztja velük az ő személyes történetét, annak minden kérdésével, bonyodalmával és szembesüléseivel. A megosztás jelen idejű, az előadás csak ennyiben közvetlen. Bízom benne, hogy az előadás egyszerre lesz mély és szórakoztató.

– Úgy tudom, idén asztalosként végzett. Hogy fér meg a színházi szakmával?

– Egy kétéves OKJ-s asztalosképzést végeztem el. Szívesen tanultam volna megint valamit. Az asztalosmunka volt a legszimpatikusabb. Rengeteg érvet fel tudnék sorolni mellette. Ami nagyon fontos, hogy míg édesapám oldaláról a színház, édesanyáméról az erdészet, a fák szeretetét hoztam magammal. Harmincöt éves vagyok. A női gyermekvállalási ösztön férfi megfelelője egyfajta építkezési vágy, hogy létrehozzon valami kézzelfoghatót. Ráadásul az asztalosmunka nagyon jól ellenpontozza a színházat. Lehet egyedül csinálni, nem kell hozzá sok ember, és nem kell sokat beszélni. Ráadásul hiányszakma, és én még soha nem dolgoztam hiányszakmában.

– Pályája elején még nem nagyon találta meg magát a kőszínházakban. Azóta változott a hozzáállása vagy szívesebben marad szabadúszó?

– Ez sem fekete-fehér. Igazából az ingolstadti kőszínházban fogalmaztam meg magamban, hogy nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol a főnökkel két napon belül nem tudok találkozni. Egy ekkora helyen elvész a személyes kapcsolat. A szabadúszásnak is megvannak a nehézségei, hiszen egyedül állsz a nagyvilágban, mondjuk egy intézménnyel szemben. Valamilyen közösségre szükség van. Az biztos, fontos, hogy lássam az értelmét annak, amit csinálok, és az minél világosabb és őszintébb legyen.

Névjegy: Valcz Péter

Színész, rendező

Született: 1984. október 5. Budapest

Édesapja: Vallai Péter színművész, édesanyja Madas Csilla dekoratőr

2003–2006: Kaposvári Egyetem, színész szak

2006–2008: kaposvári Csiky Gergely Színház

2008–2010 Jacques Lecoq Nemzetközi Színházi Iskola, Párizs

2010–2012: a KoMa Társulat tagja

2012–2014: ingolstadti városi színház

2014-től szabadúszó színész és rendező

Díjai: A szakmai zsűri különdíja – MOST Feszt (a Mary és Max című előadásért, 2017)

MMA-különdíj – MOST Feszt (a Mary és Max című előadásért, 2017)

A szakmai zsűri díja – legjobb monodráma előadás – MOST Feszt