SZOLNOK

2019.11.03. 07:00

Küzdelmes a leszokás, segítség nélkül nagyon nehéz letenni a poharat

Fennállásának 40. évfordulóját ünnepelte a Reneszánsz Alkoholizmus Ellenes Klub a napokban, míg az Alkoholizmus Ellenes Egyesületek és Klubok megyei szövetsége negyedszázados múltjáról emlékezett meg.

Kovács Berta

Kovács Gábor évek óta a Reneszánsz Alkoholizmus Ellenes Klub vezetőjeként tevékenykedik

Fotó: Kovács Berta

A Hotel Tisza Étteremben tartott közgyűlésen függőségüktől sikeresen megszabadult érintettekkel beszélgettünk.

Az alkoholizmus, a szenvedélybetegség hazánkban is komoly problémát jelent. A borozgatás, a közös sörözés, az ünnepi koccintás szerves részét képezi kulturális szokásainknak, a túlzott italfogyasztás azonban könnyen a függőség, a szenvedélybetegség útjára viszi az arra hajlamosakat.

Leszokni viszont nagyon nehéz, ezért is bírnak nagy jelentőséggel az önsegítő klubok, ahol a leszokást elhatározók több évtizede „tiszta” sorstársak példájából is erőt meríthetnek.

– Legénykoromban eljártunk szórakozni, és nem volt semmi problémám. Még azt sem mondhatom, hogy azért csúsztam bele az alkoholizmusba, mert vitt a társaság, háromnegyed részük nem is nagyon ivott. A családi körülményeim sem indokolták. Egyszerűen csak megtörtént – tárta elénk történetét az újszászi Kovács Gábor.

– Egyre többet ittam. Először az tűnt fel, hogy reggelente annyira remegett a kezem, hogy egy sort sem tudtam leírni, míg meg nem ittam egy féldecit, később ennyi már nem is volt elég. De eleinte azt gondoltam, ó, én bármikor le tudok mondani az italról. Nem így volt.

Végül egy áprilisi estén úgy berúgtam, hogy másnap reggel csak a kerítésben fogódzkodva jutottam el az orvoshoz, mert egyszerűen nem bírtam menni. Otthon laktam még, és anyukámék azt mondták, ha belekeveredtél az italozásba, gyere is ki belőle. Ezután volt egy időszak, amikor nem nagyon ittam. Dolgoztam, megnősültem, családot alapítottam.

– De másfél év múlva megint kezdődtek a gondok. 1994 táján már mindennapossá vált, hogy ittam, míg végül a munkahelyemen is azt mondták, kezdjek valamit magammal, különben el kell, hogy küldjenek. Lakatos munkát végeztem, nagy zárszelvényeket és egyebeket daraboltam, ilyen gépekkel pedig veszélyes dolgozni. A munkahelyemre vezető úton azonban három kocsma is volt, így nagyon erős elhatározás kellett a változtatáshoz. Orvos is mondta, hogy jó lenne leállni, különben jönnek a máj- és egyéb problémák.

Szerencsémre májusban alakult meg Újszászon a pszichiátriai osztályon egy klub, melyet az egyik kocsmáros vezetett, és ő hívott maguk közé. Eleinte aggódtam, mi lesz, ha alkoholisták közé keveredem. Velük fogok inni? De addig biztattak, hogy végül csak elmentem. Nem bántam meg.

Valójában nagyon beteg voltam, az elvonási tünetek nálam is jelentkeztek, még jó, hogy kaptam rá gyógyszereket. Ahhoz viszont, hogy sikerüljön kilábalnom a függőségből, kellett a klub segítsége. Később már az is visszatartó erő volt, ha arra gondoltam, hogy mit szólnának, ha úgy mennék közéjük, hogy bedobtam egy féldecit… Ez a klubok egyik nagy előnye!

Kezdetben nagyon kívántam az italt, volt, hogy három hétig kerülő úton mentem munkába, nehogy összefussak olyannal, aki a kocsmából jön. Családban nem kaptam segítséget, bizonyára elhamarkodtam a nősülést, nem igazán illettünk össze, és otthon inkább még itattak is, ha azt akarták, ne vegyek észre ezt-azt.

– Húsz ivás nélküli év után megint előjött a vágy, hogy pohár után nyúljak, és féltem, hogy nem tudom megállni. Szerencsére már jól ismertek Szolnokon az Önkéntes Centrumban, ahol kijelentettem: na, ami most önkéntes munka adódik, az mind az enyém! Az ivás ugyanis egy pótcselekvés, és ha nem talál helyette valami mást az ember, akkor nagyon könnyű visszaesnie.

A leszokás kezdetén – mikor már nem ittam, de még nagyon kínlódtam – elhatároztam, ha sikerül kigyógyulnom az alkoholizmusból, minden energiámat az önkéntes munkába fogom fektetni. Így is lett.

Azóta is segítek, ahol csak tudok, de most már azért, mert örömet okoz, szeretek emberek között lenni, és jólesik, ha az utcán megszólítanak, felismernek, akikkel ruhatárosként ételosztáson találkoztam. Iskolásoknak pedig rendszeresen tartunk megelőzési céllal előadást az alkoholfogyasztás veszélyeiről, saját tapasztalatból erről hitelesen tudok beszélni – hangsúlyozta Gábor.

Kovács Gábor évek óta a Reneszánsz Alkoholizmus Ellenes Klub vezetőjeként tevékenykedik
Fotó: Kovács Berta

A hetvenkét éves szolnoki K. András harmincnégy éve tette le poharat.

– Nálam az okozta a bajt, hogy nem bírta a szervezetem az alkoholt. Volt, amikor bedobtam három sört meg két felest, és gond nélkül hazaballagtam, máskor viszont felhajtottam egy üveg sört és szinte négykézláb jutottam haza.

De majd’ mindennap megittam egy-két sört munka után a közeli kocsmában. Aztán már egy-egy berúgás után olyan gyengeség fogott el, hogy jártányi erőm sem maradt, megesett, hogy egy hétig enni sem bírtam, mégsem tudtam türtőztetni magam.

Végül orvosnál kötöttem ki. 1985-ben kórházba kerültem, és figyelmeztettek, hogy így nem fogom sokáig húzni. Harmincnyolc éves voltam… Úgy döntöttem, megpróbálok lemondani az alkoholról. De ez nem ment orvosi segítség nélkül. És amíg benne voltam a mókuskerékben, azt hittem, nagyon sok a barátom, de ahogy letettem a poharat, kiderült, csak ivócimboráim voltak. Még arra sem volt hajlandó egyikük se, hogy meglátogasson a kórházban.

Onnan kikerülve pedig borzalmas volt nap mint nap szembesülni az emberek előítéleteivel, piásnak, részegesnek mondtak, ráadásul pont olyanok bélyegeztek meg, akiknek reszketett a keze az italtól.

Szerencsém volt, hogy a feleségem és a lányom mindvégig kitartott mellettem, az a jellemző ugyanis, ha valaki beleesik a gödörbe, eldobja az illetőt az asszony, a család. Rengetegen így lesznek hajléktalanok.

De az is nagy gond, hogy a közvélemény még mindig nem fogadja el azt, aki nem fogyaszt alkoholt, az ilyen embert lenézik, kiközösítik – vallotta meg a nyugdíjas férfi.

– Sokan kérdezték már tőlem, miért járok alkoholizmus ellenes klubba. Azért, mert itt megértő közösségre találok. S, hogy mit kaptam én e mozgalomtól? Legalább harminc évet! És régen, ha elmentünk például kirándulni, nem azt néztük, milyen szép a táj, csak azt, hogy hol az első kocsma, nem is tudtunk tiszta érzéssel örülni másnak. Ma már élvezni tudom azt is, ha szépen süt a nap.

Rémálomnak érzem, ha azt álmodom, hogy a régi srácokkal borozgatunk.

Az alkoholizmus is egyfajta betegség

– Vannak, akik tízszer is felhagynak az ivással, mégsem sikerül leszokniuk, mert nincs, aki fogja a kezüket – mutatott rá K. András. – Van egy idézet, ami nagyon találó: „nem az a lényeg, hogy hányszor fogsz padlót, hanem, hogy hányszor állsz föl onnan.” Sajnos alkoholbetegeknél nagyon rossz a statisztika.

A segítséget pedig sokan elutasítják, mondván, egyedül is megoldják. Pedig nem. Az is gond, hogy míg régen főként betegségként tekintettek az alkoholizmusra, és ha valaki elvonóra ment, kiírták betegállományba akár több hónapra is, míg manapság, ha emiatt táppénzre akar menni valaki, azt mondják, mehetsz, de vissza se gyere.

A témával kapcsolatban véleményt is írtunk, azt ide kattintva olvashatják.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!