Mécs Károly a Szigligeti Színházban ünnepelte állami díját

– Művész úr, az Ön díjazását politikai oldaltól függetlenül szakma és közönség egyöntetű örömmel üdvözölte. Ezt minek tulajdonítja?

– Nézze, az én pályám egy teljes korszakot ívelt át. 1957-ben kerültem be a főiskolára. Azok a rendezők, akikkel  akkor együtt dolgozhattam, nem voltak kis nevek. Nem lehet nem szeretni és nem lehet nem megemlékezni Várkonyi Zoltánról. Ő vitt engem a  Nemzeti Színházhoz, méghozzá úgy, hogy megszavaltatta az évfolyamot és  engem választott ki egy szerepre. Básti oldalán játszottam és ez önmagában is egy mámor volt. Somogyi Erzsivel, Lukács Margittal, Bessenyeivel, Kálmán Gyurival, szóval olyan emberekkel kerültem hirtelen össze, akiket pár évvel azelőtt még tátott szájjal bámultam a nézőtérről. És most egyszerre itt állok velük a színpadon! Nagyon megilletődött voltam. De  bedobtak a mélyvízbe és nagyon keményen megdolgoztattak. Nem lekezelően, hanem szeretettel. Neveltek és megtanítottak bizonyos dolgokra, amelyeket a gyakorlatban kell megismerni és megtanulni. Elmondhatom, hogy nagy iskola volt!

– Maradt még szerep, amit szeretne eljátszani?

– Nagyon sok mindent és sokfélét játszottam, hála Istennek! Ebbe beletartozik az a harmincegynéhány esztendő, amit a Thália színháznál töltöttem. Britannicustól, Ráma királyfin és a finn Lemminkeinen keresztül Görgey-ig mindent játszottam. Reveláció volt a Körszínházban, hogy bemutattuk a Tigris és hiénát, amit Petőfi Sándor írt.  Ott játszhattam először  együtt Sulyok Máriával.  Bár tanár volt a  főiskolán, nem voltam növendéke, mégis, filmezés során vagy a színpadon valahogy mindig vele kerültem össze. Szerettem Máriát. Rendkívül szigorú, de érzelemgazdag művész volt, akinek hittel és meggyőződéssel tudtam mondani: „Édesanyám!” Nagy példaképem volt Uray Tivadar. Nagyon sok, ma már nem élő  színészre emlékezem, akik példájukkal vagy  tanácsaikkal  segítettek.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Mécs Károly
[/caption]
– Művész úr, kérem, meséljen arról, hogy került Szolnokra!

– Ez a színház fontos az életemben. Már Schwajda György igazgatása idején megfordultam itt, mint Feri bácsi a Csárdáskirálynőben.  Néhány kollégával, akivel már akkor együtt játszottam: Kertész Marcellával, Deme Gáborral azóta is szeretettel ápolom a barátságot. Mikor pedig Balázs Pétert igazgatónak választották, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem idejönni Tarpatakyt játszani (szerep a Csókos asszony című operettben). Gondoltam,  olyan régen játszottam már operettet és jöttem. Péterrel egyébként remek együtt dolgozni. Rendező, de nem az a típusú rendező, aki ráoktrojálja a véleményét a színészére, hanem megbeszéli vele és vezetgeti ügyesen, taktikusan. Ugyanakkor ő maga is játszik.

Már dolgoztam vele annak előtte tévéjátékban is, meg egyszer volt egy nyári előadásunk, amiben két hétig összezárva éltünk, tehát mi már korábbról is jól ismertük egymást. Nagyon drukkoltam neki, mikor megkapta a színházat és azóta is örömmel látom, hogy ez a színház gyönyörűen fejlődik és tartja a nívót. Nem akar semmi olyasmit csinálni, ami megerőszakolná a  színművészetet. Nem arról szól, hogy legyünk olyan modernek, hogy már a kutya se értsen meg bennünket. Azokat a fontos, sarkalatos problémákat, azokat az értelmi és érzelmi momentumokat vigyük színpadra, amelyek nekünk most nagyon fontosak: hogy emberként és magyarként talpon maradjunk és nem mellesleg: szórakoztassunk.
 
– Van még valami, amit el szeretne mondani az Új Néplap olvasóinak?

– Igen, minap bejött hozzám két hölgy Fegyvernekről. Hoztak egy kerámia kulacsot. Egy kulacsot a Kossuth-címerrel. Nem tudom, hogy kik voltak. Azt mondták, hogy ők szeretnek engem és gratulálnak a kitüntetésemhez. Átadták a kulacsot, majd egyszeriben eltűntek. Úgyhogy én ezeknek a fegyverneki hölgyeknek üzenem, hogy nagyon szépen köszönöm és azóta is díszhelyen van a kulacsuk.

Szabó Csilla Mécs Károly -->