Tömegesen vándorolnának külföldre, a jobb élet reményében

Mostanában lengőajtót tehetnénk a határra, akkora a jövés-menés országunkban. Sokan úgy vélik, nincs ebben semmi különös, mindenki ott próbál szerencsét, ahol sikert remél. És az sem igaz, hogy egyirányú lenne a forgalom: jönnek visszafelé is. Kifelé menet most valaki nagy hanggal becsapta az ajtót. Gerendás Péter zenész azzal búcsúzott tőlünk, hogy nem kíván, nem tud élni hazánkban. Nyílt levele után megint fókuszba került az egyébként is érzékeny témának számító kivándorlás, hiszen az elmúlt két évtized alatt lényegében háromszorosára nőtt a külföldi munkavállalást vagy végleges letelepedést tervező felnőtt magyarok aránya. Hasonló krízist egyszer már átélt Magyarország, a század elején. Akkor másfélmillióan „tántorogtak ki”, elsősorban Amerikába és főleg a Monarchia gazdagabb részéből.

Manapság más a helyzet: a legtöbben a legelmaradottabb régióból, Észak-Magyarországról, jellemzően Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből indulnak útnak a legnagyobb arányban. A gazdasági mutatók tekintetében szintén nehéz helyzetben lévő Észak-Alföldi és Dél-Alföldi régióból is rengetegen vesznek búcsút itthoni életüktől.

– Egy csendes kisközségben élünk Tiszainokán – mesél magáról a húszas évei végén járó Fórizs István. – Évekig kerestem állást először a településemen, majd a megyében, végül már az országban mindenfelé. Dolgoztam Budapesten, Szegeden, alig láttam a családomat. Végül arra jöttem rá, ha már az otthonomtól messzebb kell munkát vállalnom, akár külföldre is kimehetnék, tripla annyi fizetésért. Szerencsére sikerült Németországban elhelyezkednem, most haladunk, el tudom tartani a feleségemet, gyermekemet.

Állítólag minden hetedik magyar fiatal készül arra, hogy elhagyja az országot, London ma a világ ötödik legnagyobb magyar városa. Természetesen nem csak Nagy-Britannia a szerencsét próbálók egyedüli célpontja. A kivándorlás iránya és üteme lényegében egy az egyben tükrözi a gazdaság állapotát, illetve hangulatát. Az elmúlt időszakban több statisztika is napvilágot látott. Közös bennük, hogy egyértelműen Nyugat-Európát, azon belül is Nagy-Britanniát és Németországot tartják a hazánktól búcsút mondók első számú céljának. Ausztria helyzete – szomszédos országként – némileg más: Vas, Zala és Győr-Moson-Sopron megyéből indulnak a sógorokhoz a legtöbben, de már a többi régióban is elterjedt az ausztriai munkavállalás.
A külföld nem csak a szakmunkásokat, betanított munkásokat szipkázza el, hanem a tehetséges fiatal (és kevésbé fiatal) értelmiségieket is. Többeknek sikerült állásra lelniük a versenyszférában, sőt, a kormányhivatalokban és a médiában is. A szolnoki Papp Balázs ez utóbbiban dolgozik.

– Engem is elszívott a külföld. Ez hiba, sőt, kifejezetten veszélyes hosszútávon, hiszen nem csak a magyar média színvonala csorbulhat emiatt, hanem az országunk versenyképessége is. Én maradtam volna itthon, ha lett volna munkahelyem.
Közvéleménykutatások szerint minden harmadik friss diplomás szeretné külföldön tökéletesíteni tudását, szakemberek egy része szerint nincsen ebben semmi különös.

– A munkavállalási moratóriumok lejártával a külföldi munkavállalás egy általános, kelet-közép-európai jelenséggé vált és egyáltalán nem tekinthető hazai sajátosságnak – nyilatkozta ezzel kapcsolatban Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter.
– Ez szerintem is természetes folyamat – állítja Szarvák Tibor szolnoki szociológus. – Kinyílt a globális tér. Menjen csak az a diák külföldre, tájékozódjon, tanuljon, aztán jöjjön haza! Az egyetemek, főiskolák számos „hazaváró” programmal próbálják visszacsábítani a hallgatókat. Reméljük, sikeresen, mert Magyarország mégis csak a hazánk.
Így gondolta ezt Klára is, aki 1965-ben hagyta el Magyarországot. Akkoriban több évi próbálkozás után jutottak útlevélhez, amivel Bécsbe indulhattak „turistaútra”, majd később onnan az Egyesült Államokba. Itt aztán évtizedekre kint is maradtak.

– Mindig Magyarországot tartottam hazámnak – mondja. – Már amikor kimentem, tudtam, hogy haza fogok jönni. Amint elértem a nyugdíjkorhatárt, pénteken még dolgoztam, hétfőn fent ültem a hazafelé tartó repülőgépen, kedden már itthon voltam – árulja el.
Franz Raber pedig egyike azoknak, akik nem kifelé, hanem befelé lépték át a magyar határt. Közel húsz esztendeje él nálunk, jórészt Szolnokon, bár ötven esztendeje az amerikai Alabamában született. Vegyésznek tanult, de otthon végül kamionosként találta meg a számítását.

– Egy féléves egyetemi kutatási programot leszámítva nem tudtam a szakmámban dolgozni – indokolja Franz kicsit szokatlan pályamódosítását, aminek tanúsága szerint odaát sem életbiztosítás a tanult mesterség.
Franzot egy kinti protestáns segélyszervezet kereste meg azzal, hogy akár tanári diploma nélkül, vállalná-e anyanyelve kelet-európai oktatását. 1992-től Szolnok megyében kezdett iskolákban, táborokban, sőt a honvédségnél is angolt tanítani. Közben megnősült. Feleségével egy ideig az államokban is éltek, de jelenlegi terveik szerint, amíg leányuk el nem éri az egyetemista kort, Magyarországon képzelik el az életüket.
– Habár kezdetben nehéz volt az amerikai kultúra után beilleszkedni az itteni világba, úgy érzem, ha nem is luxuskörülmények között, de tisztességesen meg lehet élni Magyarországon – mondja Franz, aki jelenleg egy szolnoki gyárban dolgozik. – Látok itt is igen nehéz körülmények között élő embereket, de az igazi szegénység nem itt lakik, hanem például Indiában. Itt is sok a komor ember, morognak, de teszik a dolgukat. Ez egy élhető ország.

Egy hajójegy kétszáz koronában került

– Annak idején, 1904-től hazánk szó szerint eladta lakosait – meséli Dr. Horváth László történész, a szolnoki Damjanich János múzeum igazgatója, aki évekig tanulmányozta az amerikás kivándorlás emlékeit. – A Cunard Line nevű angol hajótársasággal a kormány szabályos egyezményt kötött, mely szerint a Fiume és New York között közlekedő járatra folyamatosan „biztosítják” az utasokat, cserébe a hajótársaságtól fejkvótát kap az állam. Több (főleg magyarokat szállító) tengerjáró járművet is forgalomba állítottak akkoriban, melyek valójában egyszerű lószállítók voltak, olyan hangzatos nevekkel, mint Kárpátia vagy Pannónia.
Egy hajójegy kétszáz koronába került, ahhoz, hogy valaki útnak induljon, legalább háromszáz koronás tőke kellett.
– A legszegényebb országrészekből ezért nem tudtak sokan szerencsét próbálni külföldön. Egyszerűen nem volt annyi összeg a tarsolyukban, hogy megvásárolhassák a hajójegyet – fűzi hozzá Dr. Horváth László. Manapság a kormány inkább küzd a kivándorlás ellen, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium például kisfilmekkel próbálja maradásra bírni a távozni készülő fiatalokat.