A férfi készpénzt és egy fejős kecskét adott Attiláért

A városszéli tágas karám előtt álldogálunk, Attilát figyeljük. Amint a szamár megpillantja gazdáját, Soucz Lajost, odakocog hozzá, fejét szeretettel hozzádörzsöli Lajos vállához.

– Ez az én „fiam”! – néz a csacsira büszkén a férfi. Lajos évekkel ezelőtt mentette meg Attilát a szalámiléttől, a helyi vágóhídon pillantotta meg a zörgő csontú szamarat.
– Kérdeztem a tulajdonostól, mit keres itt ez a jószág? Elmondta, jóféle paprikás kolbász lesz belőle, a zsírját meg a cukrászok használják fel. Nézegettem a szerencsétlen állatot, megesett rajta a szívem. Méghogy szalámi legyen belőle vagy pogácsa? Azt már nem! Kérdeztem, mennyiért adná el, megegyezünk az árban!

A férfi végül több tízezer forintot és egy fejős kecskét adott Attiláért, „akit” felraktak egy utánfutóra, hogy elinduljon új élete felé. Persze, megkérdezzük, miért pont Attila a neve a patásnak. A válasz egyszerű: az előző gazdája adta neki ezt a nevet, ő már így, Attilaként hozta haza.
– Micsoda gebe volt akkortájt ez a hosszúfülű! – emlékszik vissza Lajos a több évvel ezelőtti eseményekre. – Egy év kellett, hogy kikupálódjon! Zabon meg kukoricán tartottam, mai napig ezek a kedvencei! Talán tudta, érezte, hogy végre biztonságban van, így hétről hétre egyre jobban ragaszkodott hozzám. Igazi, elválaszthatatlan barátok lettünk. Milyen fain állat, ugye? – paskolja meg szamara nyakát a férfi, akit megkérdezünk, mire jó egy szamár a ház körül?

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Lajos évekkel ezelőtt mentette meg Attilát, a szamarat. A vágóhídon pillantotta meg először a zörgő csontú állatot.
Fotó: Csabai István
[/caption]
– Nem sok mindenre. Néha a kocsi elé fogom, had'' dolgozzon! Meg felülök a hátára és szamaragolok. Nézzék csak! – Lajos szőrén üli meg négylábúját, illetve ülné, de a hátára pattanás most nem megy olyan könnyedén.
– Hó-hó! Álljál már meg barátom, álljál meg a mindenségit! – a gazda elmondja, lehet, hogy hátasállatnak nem tökéletes, de házőrzőnek bevált a kedvence.

– Attila egyik nap úgy döntött, felvállalja ezt a szerepet és bármi áron, de megvéd engem az idegenektől. Ha együtt vagyunk és a karámba belép egy idegen, szamaram odaszalad hozzá és máris emeli a hátsó lábát, hogy a betolakodót jól fenéken rúgja. De ha nem vagyok ott, a csacsi olyan, mint a kezesbárány. Emiatt szerették meg a kunszentiek Attilát, jönnek is meglátogatni!

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Mára látványossággá vált a csacsi. Fotó: Csabai István
[/caption]
Lajos elmeséli, a szomszéd gyerekek rendszeresen kényeztetik barátját, zacskókban viszik neki a répát, banánt, az almát és a barackot, no meg igazi csemegéket is: kockacukrot és csokoládét. Persze, nem csak a környékbeliek szerették meg a kedves csacsit, hanem mások is. Nem egyszer előfordult már, valaki azért ült autóba, hogy megismerkedjen Attilával és egy közös fotót készítsen vele, ami aztán még az internetes közösségi oldalakon is látható volt.
A kunszenti (egykor szalámi létre ítélt) négylábú így vált a Tiszazug egyik látványosságává és indult el a „világhírnév” felé.

Ló és ember között sem ritka a barátság

Egy visszaemlékezés ló és az ember kapcsolatának megindító történetét őrizte meg számunkra. A világégés után, amikor a lerongyolódott országban főleg lovas kocsik járták az utcákat, egy férfi azt vette észre, hogy jó ideje követi kocsistól egy konflisló. Ahogy megállt, s a derék jószág a vállára hajtotta a fejét, akkor ismerte fel benne egykori huszárlovát, aki többször is kihozta őt az életveszélyből. Az arra járók, mindenestre nem nagyon értették, hogy egy kopott, de szemmel láthatóan épeszű ember miért ölelgeti könnyekkel a szemében egy lesoványodott, boldogan nyerítő pára nyakát.