Bevalljam, hogy nem lehet gyerekem?

Klárát szerettem egyedül egész életemben. Voltak barátnőim fiatalabb koromban, azt hittem, szeretem őket, hogy szerelmes vagyok, de később rádöbbentem, a vágy elhomályosította az ítélőképességemet, és amit éreztem, nem volt más, mint kíváncsiság, az új kalandok hajszolása.
Voltam már nős is, de másfél év múlva szerencsére beláttuk mind a ketten, hogy amit egymásban kerestünk, azt soha nem fogjuk megtalálni. Ő ment jobbra, én balra, mai napig barátok vagyunk, nem volt harag köztünk. Kissé későn, harminckét évesen találtam rá Klárára. Ismeretlen, felkavaró érzés kerített hatalmába abban a pillanatban, ahogy megláttam. De akkor már nem mertem hinni magamnak. Olyan sokszor csalódtam már, olyan sokszor kellett belátnom, hogy amit érzek, csupán illúzió, és az első néhány hónap után szertefoszlik, hogy hiába is vonzott mint a mágnes, nem mertem belevágni egy komolyabb kapcsolatba.
De ő bátor volt és nem adta fel. Félredobta a büszkeségét, és utánam jött. Ha nem hívtam fel, hát hívott ő. Ha az éjszaka közepén, szeretkezés után haza akartam menni, megfogta a kezem, úgy kért, hogy maradjak, aludjak vele. Férfi vagyok, nincs érzékem a szép szavakhoz. Összességében úgy mondanám, Klára leolvasztotta a jeget a szívemről, megszelídített. Újra hinni kezdtem a szerelemben, a női nemben, és legfőképpen önmagamban.

Féléve voltunk együtt, amikor ránk köszöntött a nyár, és a nyaralás is szóba került. Addig nem éltünk együtt, hol nálam, hol nála találkoztunk. Az ő lakásában volt egy kis fiókom, ott volt a tartalék zoknim, ingem, és nálam is szorítottunk helyet az ő egy-két ruhájának. De ennyi volt, nem több. Hetente egyszer-kétszer találkoztunk, ilyenkor együtt töltöttük az éjszakát valamelyikünk lakásán.
És jött a nyár. Meg a nyaralás gondolata. Én mindig munkamániás voltam, és évek óta nem vettem ki a szabadságomat. A nyaralás, az utazás lehetősége fel sem merült bennem, pedig anyagilag megengedhettem volna magamnak. És akkor egyik nap elém állt, és azt mondta, beszélj a főnökeiddel, mert a jövő hónap második keddjén elutazunk. Meglepődtem, de bólintottam. Miért is ne. Görögország csodálatos városkáit, igéző tájait fedeztük fel együtt, és ami a lényeg, egymást. Mert nincs jobb alkalom arra, hogy megismerd a másik embert, mint hogy a szokásaidtól, megszokott környezetedtől elszakadva, a világ egy távoli pontján kéz a kézben elinduljatok, hogy új, közös utakat találjatok.
Nagyon boldogok voltunk az alatt a két hét alatt. Egyik holdfényes éjszakán megkértem, legyen a feleségem.

Ugrált, nevetett, nagyon boldog volt. Azt mondta, kislány kora óta erre a percre vágyott, szinte látott álmaiban, engem látott, engem várt, és tudja, hogy mostantól révbe ért az élete. Megvettük a jegygyűrűket is, és boldogan tervezgettünk egy tengerparti sziklán ücsörögve. Elmondta, hogy kertes házat szeretne, nem túl nagyot, csak olyan kis takarost, ahol elfér a sok virág és a sok gyerek. Mert nagyon sok gyereket akar, legalább négyet vagy még többet. És egy cicát, meg egy kutyát. És kanárit meg aranyhalakat. Úgy sorolta a vágyait, mint egy gyerek. Hajnalban aztán nagyon komolyan a szemembe nézett, és azt mondta, bármiről képes lemondani, az anyagi jólétről, a kertes házról, minden álmáról, csak egyetlen egyet adjak meg neki, a gyereket. Rajtam nem múlik, nevettem, és még aznap éjjel nekiláttunk, hogy beteljesítsük az álmát.

Azóta hat év telt el. Mindent megadtam neki, amit csak kért. Van takaros kis házunk szép kerttel, sok virággal, van kutyánk, macskánk, akváriumunk. Még egy szaunát is építettem a kertben, mert Klára imádja. Gyümölcsfák roskadoznak a ház előtt, és kis konyhakert díszeleg a kút mögött. Mindenünk megvan ahhoz, hogy boldogok legyünk. Csak egyetlen egy dolgot nem tudtam megadni neki. A gyereket.

Klára két évvel ezelőtt elment orvoshoz. Kivizsgálták, és megállapították, hogy nincs olyan szervi elváltozása, ami akadályozná a teherbe esést. Türelemre intették, javasolták a környezetváltozást, étrend-változást, gyógyvizeket. Mindent megpróbáltunk. Klára egyre sápadtabb és szomorúbb lett. Önmagát okolta. Az életünk hirtelen már nem is állt másból, csak görcsös gyerekcsinálási projekt-ből. Hőmérőzés, naptározás, a peteérés napjának számolgatása...
Néhány hete, anélkül, hogy szóltam volna erről, én is elmentem orvoshoz. Megvizsgáltak. És kiderült az, amire álmomban sem mertem gondolni, ami minden férfi egyik legrettegettebb álma, hogy magtalan vagyok. Teljesen magtalan. Még néhány lusta spermiumot sem találtak a mintámban, amivel mesterségesen meg lehetne termékenyíteni a feleségemet.

Ismerem Klárát, tudom jól, mi a szíve vágya. Tudom, mi a legfontosabb az életében, mi az életcélja. Sok gyereket akart, és akkor, ott Görögországban én felelőtlenül megígértem neki, hogy teljesítem a vágyát, és magamhoz kötöttem.
Nem tudom, mit csináljak. Félek, ha elmondom, hogy nem vagyok képes a gyereknemzésre, elveszítem. Gyűlölni fog, az élete kudarcának oka leszek. Örökbefogadásról nem szívesen beszélnék, mert Klára szülni akart, sajátot, vért a véréből. Mostanában egyre gorombább és ingerültebb vagyok vele, pedig nem akarom bántani. Nem érti, miért vagyok ilyen, lehet, hogy azt gondolja, azért nem szeretem már, mert nem tud gyereket adni nekem. Pedig, ha tudná! De nem tudhatja meg, képtelen lennék elmondani neki. Túlságosan büszke vagyok, lehet, de nem tudnám elviselni, hogy Klára megtudja, hogy nem is vagyok igazi férfi. Azt hiszem, talán el kéne válnom tőle, hadd menjen újra férjhez, hiszen még fiatal, lehetne gyereke mástól. De ebbe a gondolatba is belebetegszem. Nélküle az életem nem érne semmit. Tanácstalan vagyok. Kétségbe esett. Kérem, segítsenek.

K. történetét lejegyezte Kóbor Kata

Ajánljuk még?

- Hányszor dönts egy férfi mellett?