Lékai-Kiss Ramóna: már a válás is szóba került

Színes ruhák, színes kiegészítők, erős smink. Ez is Lékai-Kiss Ramóna, mégis más, mint a megszokott. Szeretsz inkább visszafogott lenni?

Egyáltalán nem tudatos, de nem szoktam ennyire színes, feltűnő ruhákat felvenni. A fekete, a fehér, a földszínek, a nude – ezekből áll a ruhatáram nyolcvan százaléka, ezekben érzem biztonságban magam. A fotózásokon úgyis megkapom a nagy fülbevalót, a színes, látványos ruhákat, a nagy sminkeket. Ilyenkor kiélhetem a nőiségem ezen részét. A férjem úgy ismert meg, hogy a civil ruhatáramat hordtam. Ha egy extravagáns szettet kapok magamra, meg is kérdezi: „Dolgozni mész?” Ő azt szereti, ha fehér pólóban, farmernadrágban és tornacsukában nyomulok.

Ez a sok szín egy kicsit olyan, mintha a koronavírusos idők szürkeségéből törnénk ki.

Van ilyen mondanivalójuk is ezeknek a fotóknak, hogy végre vehettünk egy nagy levegőt. Bár azt kívánom, hogy soha többé ne legyen semmilyen világjárvány – mert több a rossz velejárója, mint a jó –, de azért fantasztikus volt a családdal töltött minőségi idő, az, hogy együtt kelt, együtt feküdt anya, apa és a kisfiunk is. Ez ugyan megvalósulhat akkor is, ha elmegyünk másfél hétre nyaralni, de ez most a körforgásunk része lett. Természetesen ha három hónapig nem mehettünk volna dolgozni, annak már markáns negatív következményei lettek volna ránk nézve is, de így, másfél hónapig nagyon élveztük, hogy ennyi időt tölthettünk együtt.

Anyagilag sem viselt meg?

Megszűntek a színházi munkáim, a rendezvények, csak az RTL Klub Reggeli műsora maradt, biztonsági megszorításokkal, de én ott sem voltam másfél hónapig. Ráadásul minden munkámban szabadúszó vagyok – színészként és műsorvezetőként is. Tehát akkor kapok fizetést, ha dolgozom. És bár van megtakarított pénzem, és természetesen a férjemre is támaszkodhatok, azért az frusztrált, hogy nem tudtam, mikor lesz ennek vége. Amikor eltelt másfél hónap, mi is elkezdtük érezni a bőrünkön.

Egy munkádat még nem soroltad fel: influenszerként reklámozol is. Emiatt olykor például Sebestyén Balázsék is pellengérre állítanak. Ez zavar?

Kis hal vagyok az influenszervilágban. Odafigyelek, hogy csak úgy reklámozom, ha abban hiszek, ráadásul hosszú távú együttműködésekről van szó, minimum egyévesekről. De volt olyan is, hogy azt gondoltam egy termékről, hogy nagyon jó, majd kiderült, hogy nem az, és jóval a szerződés vége előtt abbahagytam az együttműködést, figyelembe véve, hogy akár bírságot is kaphatok. Én ezt a világot úgy látom, hogy az ismertségemnek köszönhetően a felületeimen közvetíteni tudok az embereknek valamit, amivel esetleg ők is jól járnak. Közben pedig építem vele a jövőmet és a gyerekem jövőjét. És ez nem kellemetlen. Noé babát viszont semmilyen reklámkampányban nem használom. De félreértés ne essék: azzal sincs baj, ha valaki erről másképp gondolkodik; mindenki azt csinál a saját életével, amit akar. Amikor Balázsék poénkodnak, az valószínűleg azért nem érint meg – és én is csak nevetek rajta –, mert nem érzem azt, hogy álszent lennék, aki csak azért reklámoz valamit, hogy meggazdagodjon, és ezért bármit bevállal.

És az érdekelt, amikor pár hónapja egy fotód miatt mindenki arról beszélt, hogy terhes vagy?

Az sem bántott, csak mondtam az uramnak, hogy innentől nem vacsorázom, hiszen nem vagyok terhes, ám azt gondolják – ennek pedig oka van. Gyorsan diétáztam két hétig, hogy összekapjam magam. Attól viszont elmebeteg őrült leszek, ha a kisfiamat, Noét bántják. Ha csúnyán beszólnak neki, az nagyon fáj.

Pedig tőled megszokott, hogy poénnal reagálsz egy-egy beszólásra.

Általában igen. Így a legegyszerűbb és a legkevésbé bántó. Nem tudhatom, hogy a rossz fej, olykor frusztrált kommentelőnek milyen lehet az élete, milyen családi háttér, rossz egészségügyi vagy anyagi helyzet vezet oda, hogy rosszindulatú legyen. Így hát marad a kedves poénkodás. Máté már más: őt sokszor úgy kell leállítanom, hogy ne ugorjon apatigrisként. Érdekes, mert bár a habitusunkat tekintve lobbanékonyabb vagyok, de a kommenteket tekintve ő az, aki bárkit szét tudna szedni. Olyankor leállítom, csak néha, titokban válaszolgat, amit csak később veszek észre.

Hogy bírtátok ki az összezártságban töltött hónapokat? Nem mentetek egymás agyára?

Dehogynem! Azt beszéltük egy idő után, hogyan fogjuk megúszni a válást! Hívtam is a barátnőimet, hogy ki hogy van, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg kezd-e tönkremenni a kapcsolatunk, valami baj van-e, vagy mindenkinél ez a helyzet. Megnyugtattak, hogy vagy egy veszekedés közben találtam őket, vagy már négy napja nem beszélnek a pasijukkal. De a végeredmény az lett, hogy mostanra, ahogy visszamentünk dolgozni, olyan sms-ezések vannak a férjem és köztem, mint amikor még csak fél éve voltunk együtt. Megvívtunk egy harcot, de nem azért, mert nem szerettük egymást, hanem mert hirtelen megszűnt a régi rendszer az életünkben. Kihúzták a lábunk alól a talajt, és ott találtuk magunkat a négy fal között. Egyrészről baromi jó volt, másrészről viszont nem volt meg a lehetősége annak, hogy hiányozzunk a másiknak. Egy idő után már apróságokat is a másik szemére vetettünk: „Kértelek, hogy ha kiviszed a szemetet, rakj egy másik zacskót a kukába!” „Kértelek, hogy szedd ki a mosást, ha lejárt a gép!” Nem tudom, mi történt volna, ha még egy évet karanténban töltünk… De az egész spirál vége az, hogy olyan szerelmes üzeneteket váltunk, mint a kapcsolatunk legelején.

Nem lehetett könnyű a leállás azok után, hogy korábban havi huszonnyolc előadást vállaltál!

Tavaly év végén azt éreztem, hogy felhalmozódtak a munkák, és már kezdtek betemetni. Januárban hoztam egy szabályt: heti három napot vállalok, négy nap pedig csak a fiamé, a családé, saját magamé és a barátaimé. Persze vannak ezalól kivételek, ha sorozatot, nagyfilmet, show-műsort forgatunk egymás után hét-nyolc napig, de az nem egy konstans dolog. Már máshol van a hangsúly, mint Noé születése előtt. Sok évet végigdolgoztam, elmondhatom, hogy megcsináltam, amit akartam, haladok előre, mégis muszáj húznom egy határt. Csak az számít, hogy a fiammal és a férjemmel legyek, és bizony az is, hogy a legjobb barátnőimmel leülhessünk, megigyunk valamit, és jókat beszélgessünk. A szabad négy nap arról szól, hogy fürdőt takarítsak, pihenjek, James Bond-maratont nézzünk Mátéval. Erre kell időt szakítani, mert nem tudod, hogy meddig tart az életed.

Foglalkoztat az elmúlás?

Rengeteg szörnyű tragédia történt idén, és mindegyik csak azt igazolja, hogy életem legjobb döntését hoztam meg. Az időt nem adja vissza senki. A halál gondolata ugyan foglalkoztat, mint minden embert, de nincs benne a mindennapjaimban.

Mindig így volt?

Amikor megszületett Noé, sírtam mindenen, nyilván a hormonok miatt is. Elkezdtem rettegni. Nem magamat féltettem, hanem az járt a fejemben, hogy akarom látni felnőni a gyerekemet, akarom, hogy tudja, hogy én vagyok az anyukája, és hogy mennyire szeretem. Hogy lássam, ahogy megnősül, hogy merre megy az élete, és akarom, hogy tudja, hogy ott vagyok mellette. És persze felmerült bennem, hogy későn szültem. Ez hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy Máté most jött az életembe, és senki mást nem szerettem volna apává tenni. Noénak Mátétól kellett érkeznie. Tudtam, hogy nekem is változtatnom kell, hogy hozzásegítsem magamat ahhoz, hogy minél tovább élhessek.

Korábban azt mesélted nekem: Máté megígérte, hogy egy kislánnyal is megajándékoz. Tervezitek?

Noé nagyon rendes gyerek volt, nem tántorított el egy kislánytól. Szeretnénk neki egy testvért. Eleinte azt gondoltuk, hogy gyorsan, de most úgy vagyunk vele, hogy fontos, hogy Noénak legyen egy kis ideje. Neki örüljünk igazán, amikor feláll, és ne az legyen, hogy már rohanni is kell pelenkázni a kistestvért. Hadd legyen ő az egyeduralkodó egy ideig. Innentől pedig ember tervez, Isten végez. Nem adtuk fel, hogy legyen egy kislányunk, bár azt érzem, hogy fiús anyuka vagyok.