Már látható a fény a magyar válogatott egén

Magyarország – és bátran kijelenthetjük, hogy minden ország – két csoportra oszlik. Vannak azok, akiket abszolút nem érdekel a labdarúgás. Ezekben az emberekben semmiféle érzelmi kilengést nem idéz elő a magyar csapat kapitulációja Andorra vagy Kazahsztán ellen. Ők maximum jót röhögnek azon – még, ha sejtelmünk sincs arról, valójában mit is jelent két ilyen „futballnagyhatalom” ellen kikapni –, hogy ismét leégtünk, úgyis minden erről a hülye fociról szól. Kikaptunk, kész, na és aztán…

És nem meglepő módon vannak azok, akiket viszont érdekel (ők valószínűleg sokkal többen vannak), hogy egy olyan andorrai kapus kénytelen sajnálni a magyar csapatot, aki még nem érezhette át, milyen az, ha az ellenfelek nem zörgetik meg a hálóját. Aztán a lefújást követően csaknem örömkönnyekben fakad ki azért, mert valaki közös képet akar készíteni vele. Ebben a csoportban az emberek terhet cipelnek akkor, amikor a címerest mezt viselő játékosok képesek lenézni a gödör aljára, és ott el is időzni egy darabig.

Ez volt az általános megközelítés. Most képzeljük el azt, hogy a magyar labdarúgás ügye nemzeti ügy, és csak a labdarúgás felé nyitott magyar emberek halmazában járkálunk, de válaszúthoz érkezünk. Ugyanis ebben a halmazban is megosztottságot találunk. Ha az egyik útra lépünk, azt választjuk, hogy igenis, a válogatott szereplése szívügyünk, és rohadtul fáj minden egyes vereség, kötelességünk kitartani a fiúk mellett a legnehezebb időkben is. A másik úton van a lemondás.

Hittünk ezekben a srácokban, régen, valamikor, de bebizonyosodott, hogy nincs miért. A magyar labdarúgás leáldozóban van, a magyar válogatott egy kefelevonat arról, amit hazánkban foci címszó alatt művelnek. Ezen az úton már annyian tolonganak, hogy elférni sem lehet, és a szidalmazások hangorkánjában eltörpülnek a másik útról elejtett szavak. Pedig most kéne megragadni belőlük párat. És talán meg is lehet.

Vajon megérdemelten lett-e csoportmásodik a magyar fociválogatott a Nemzetek Ligája C osztályának 2. csoportjában? – ezt a kérdést intéztük az olvasókhoz, és a végeredmény nem is kínál sok újdonságot. Noha négy lehetőség közül választhattak, valójában a lemondás, vagy a kitartás mellett döntöttek. Azért vegyük szépen sorjában mind a négyet, kezdjük a legkevesebb voksot kapott állításokkal:

Hagyjuk már, egy görög öngólnak köszönhetjük az egészet

Kár tagadni, ez részben tényleg így van. De, aki némiképp otthon van a futball világában, az pontosan tisztában van azzal, hogy ezek a véletlenek már-már annyira gyakoriak, hogy szó sincs véletlenekről. Hiszen tudjuk, a futballban bármi megtörténhet. Hat meccs alatt értük el azt, hogy az a bizonyos görög öngól nekünk a második helyet jelentse. Az utolsó két meccset meg kellett nyerni, az pedig, hogy gólt sem kaptunk, csak még több bizalomra adhat okot. És igen, mondhatja bárki, hogy az észt és a finn csapat meg sem közelíti a világelitet, de ne feledjük el azt sem, hogy a gödör aljáról nem egy szöcskeugrással fogunk ismét biztos talajt. Előbb biztos fogódzókat kell keresnünk a gödör falán…

Egy igazi drukker nem latolgat. Hajrá, magyarok!

Ehhez nem sok mindent kell hozzáfűzni, ha ilyen szurkolók vannak a válogatott mellett, plusz egy emberrel számolhatunk a pályán. Az igazi drukkerek közé még az a Georges Leekens sem tudott éket verni, aki négy meccs alatt (1 döntetlen, 3 vereség) olyan elrettentő vörösszínű plakátokkal tapétázta ki a biztatás ösvényét, hogy csak a Sith nagyúr lépdelt volna tovább rajta: „A magyar válogatott dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet pedig kínt és szenvedést…”Az igazi drukker a sötét oldaltól se fél, de, mint tudjuk nincsenek sokan…

Rossi tudatosan építkezik, a két utolsó győzelem igenis reményt kelt

És elérkeztünk Marco Rossihoz. Ha maradni szeretnék a Star Wars-hasonlatnál, akkor azt mondanám, hogy ő az új remény, Rossi Skywalker. Míg abban mindenki egyetért, hogy Leekens kinevezése egy elég nagy kapufa volt, addig az olasz mesternek bizalmat szavazni pedig, ha még nem is gól, de ígéretes támadás. Persze, tegyük hozzá, hogy a belga edzővel ellentétben Rossi – kisebb megszakításokkal – több évet is lehúzott a magyar labdarúgásban, és a Honvéd csapatával előbb bronzérmet majd bajnoki címet szerzett az élvonalban. És ami talán ennél is fontosabb, hogy látszik rajta: szívügyének tekinti a válogatottat.

A játékosok pedig úgy tűnik, be is állnak a kapitány mögé, nincs széthúzás. És Rossi szemében ott van az, amit Dárdai Pálnál láttunk legutóbb: a szenvedély. Azzal, hogy kitette a keretből Dzsudzsák Balázst, bebizonyította azt is, hogy senkinek nincs bérelt helye a csapatban, csakis a kemény munkának van jövője, de ezzel együtt pedig már látszanak a bátorság jelei is. A játékosok már nem félnek úgy a cseltől, mint egy házastársi veszekedéstől. Elhiszik, hogy győztesen is kikerülhetnek belőle, kezdik visszanyerni az önbizalmukat. A szavazók egyharmada hisz a jövő épülő válogatottjában.

Kilátástalan a magyar foci helyzete, ezzel csak a szájhősök kaptak új muníciót

A legtöbb ember még mindig úgy látja, hogy nincs miről vitát folytatni. Már sokszor próbálkoztunk, de mindig elbuktunk. A 2016-os Eb-szereplés is némi szépségtapaszt jelentett csupán, a csúszda ugyanúgy lefele tart, és mi már rég elindultunk rajta. Ők nem hisznek abban, hogy egyszer leérünk (akár már le is értünk), de onnét újra elindulunk a lépcsőn felfelé.

Végeredményben ugyanoda érkeztünk, ahonnét a legelején elindultunk. Az emberek fele úgy érzi, ki kell tartani a válogatott mellett, a másik fele pedig úgy, hogy ez már egy leáldozóban lévő történet. Sokszor mondtuk már, hogy válaszút elé érkeztünk a kérdésben. De most el kell hinnünk, hogy tényleg.

És a Rossi csapatnak most ez a legnehezebb dolga. Hogy az a temérdek ember, aki a lemondás útja felé fordult, hallja meg a pozitív hangokat, és fordítsa vissza a fejét. Régen szó sem volt ilyen utakról, mindenki egyfelé haladt. A lemondás útját ezek után már felszedni nem lehet, de szűkíteni igen. És visszakanyarodnék Lucas űreposzához, mert óhatatlanul is szükségét érzem:

„Az Erő az, ami felvértezi Rossit. A válogatott egy eleven lények alkotta energiamező, ami körülvesz és áthat bennünket. Ez tartja össze az embereket.”

Borítókép: A magyar csapat örül a győzelemnek a labdarúgó Nemzetek Ligájában játszott Magyarország – Észtország mérkőzés végén a budapesti GroupamaArénában 2018. november 15-én. Magyarország-Észtország 2-0.

MTI / Illyés Tibor