„Ennél nem kívánhatok többet” – nyugdíjba vonult a jászberényi múzeum igazgatója

– Hogyan kezdődött a pályafutása?

– Múzeumigazgatói szolgálatom mellett közel ötven éves munkaviszony is áll mögöttem, mivel még nem voltam tizennyolc éves, amikor 1974-ben dolgozni kezdtem. Tanulni szerettem volna, anyagi fedezetünk volt is rá, de édesapám nem írta alá a továbbtanulási papíromat. Azt mondta, hogy „fejezzem be a szórakozást”, kezdjek el dolgozni. Szerettem szerepelni, és példaképem, Déryné nyomán színművészetire akartam menni, amiért mindent megtettem. 

Prózamondóként az első helyeken végeztem az iskolában, társas- és néptáncra jártam és tagja voltam az irodalmi színpadnak. De nemcsak a színművészetire nem mehettem, otthon a szintén megjelölt népművelés, könyvtár szakra sem engedtek. Elkeseredtem, hiszen képesítés nélkül csak gyári segédmunkás lehettem volna, de végül furcsa módon mégis köszönetet kell mondanom édesapámnak. Másként nem volnék néprajzos, ugyanis a néptánc révén Papp Imre, a Déryné Művelődési Központ akkori igazgatója és a Jászsági Népi Együttes művészeti vezetője szomorúságomat látva a segítségemre sietett. Népművelés-könyvtár szakos továbbtanulási lehetőséggel kínált előadói állást a művelődési központban. Így lettem ott még érettségi előtt mozgásművészeti előadó, közben Debrecenben végeztem a népművelés-könyvtár szakot, és C-kategóriás néptánc oktatói képesítést is szereztem gyermek tánccsoport vezetésére. 

Művelődési központi három évem alatt táncosként Tímár Sándorral a Jászságba és a Galga mentére jártam néprajzi gyűjtésre, amit nagyon szerettem. Paraszti családból származom, és amit láttam, az nekem nem néprajz, hanem az élet valósága volt. Néprajzot úgy tanulhattam, hogy Tóth János, a Jász Múzeum igazgatója a múzeumba csábított népművelőnek, s közben 1980-ban felvettek Debrecenbe a Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz szakára. Ott levelező tagozat hiányában munka mellett egyéni levelezőként, ezt ma egyéni tanrendűnek nevezik, jártam nappali tagozatra. Havonta egy hetet töltöttem az egyetemen, a többi anyagot pedig a csoporttársaim indigóval írták le a számomra. 

A diplomámat ’85-ben kaptam meg, közben férjhez mentem, megszületett István fiam, akivel húsz hónapot voltam otthon. 1987 januárjában visszajöttem dolgozni, mert nem volt, aki helyettesítsen. Az egyetemi doktori képesítést ’93-ban, a PhD-minősítést 2005-ben szereztem meg, így haladtam fölfelé, de már az egyetem ötödik évében átsoroltak néprajzos muzeológusnak. Amikor ’94-ben Tóth János igazgató nyugállományba vonult, egy éves megbízást kaptam, majd sikeres pályázatom után 29 éven át töltöttem be a múzeumigazgatói tisztet. Egy évvel a kerek harmincadik évforduló előtt most járt le az ötéves igazgatói ciklusom, de már nem pályáztam újra, átadtam a helyet az utódomnak.

– Közben mikor keltette új életre a jász viseletet?

– Félig népművelőként, félig muzeológusként gondolkodva vezettem a múzeumot, közben imádtam a néprajzot, ami egyfajta hagyományőrzés. Nagyon szeretem a régi szokásokat, néptáncosként a meglévő hagyománnyal is találkoztam. A jász viselet táncosként is szívem csücske volt, de nem volt hozzá megfelelő ruhánk. Miközben elkezdtem kutatni utána, rádöbbentem, hogy mennyi forrásunk van róla. Ezekből tanulmányokat írtam, majd két könyvet jelentettem meg a viseletről, és szépen varró anyósom készítette az első öltözékemet. Amikor táncosaimmal vonultunk a város napján, rajtam láttak először már hitelesebbnek mondható jász viseletet. Egyre többen érdeklődtek iránta, és 1995-re, a Jászkun Redempció 250 éves évfordulójára már sokan akartak ezen a nagy rendezvényen jász viseletben megjelenni. A múzeumban mi segítettünk az anyagok, díszítések kiválasztásában, együtt dolgoztunk a varrónőkkel, és ekkor indult el a viselet népszerűsége. Magam sem gondoltam, hogy a jász emberek ennyire igénylik ezt, óriási dolog, amikor a tanulmányokban, könyvekben foglalt kutatási anyag valósággá, egy közösség életének részévé válik.

– Közben megismerkedett a régészettel is?

– Óriási élményem volt, hogy néprajzosként dr. Selmeczi László négyszállási ásatásain magam is dolgozhattam a csontvázak feltárásán, ahol rengeteg viselethez kötődő lelet is előkerült. Ruhadíszek, hólyagos korongok, kapcsok, pitykék, sőt egy olyan emlék is, amiről addig csak hallottunk, de még senki nem látta. Én bontottam ki egy fiatal lány csontvázát, ott találtuk meg a csak hírből ismert nevezetes gyöngyös pártát. A régészeti feltárások leletanyagával végül már a jász viselet nyolcszáz évét tudtam áttekinteni.

– Hogyan született a Redemptio című lap és vele a szellemi hagyományőrzés szándéka?

– A múlt titkait azért is kutatjuk, hogy közkinccsé tegyük. Az első Jász Világtalálkozóra készülve a helytörténet iránt érdeklődő Muhoray Györggyel határoztuk el, hogy csináljunk egy jászkun lapot. Ebben az is ösztönzött bennünket, hogy az egykori Hármas Kerület települései között a múzeumi szálakon kívül semmiféle kapcsolat nem volt. Amikor a redempció ünnepe összehozta a jász, nagy- és kiskun településeket, akkor alapítottuk a Redemptio című lapot, kiadóként pedig a Jász Múzeumért Kulturális Alapítványt. A lap azóta folyamatosan megjelenik első szerkesztője Muhoray György volt, majd Kiss Erika újságíró vette át tőle a munkát. Az ő nyugdíjba vonulása óta vagyok a szerkesztője a lapnak.

– Közben kialakult egy elkötelezett támogató gárda is a múzeum körül…

– Büszke vagyok arra, hogy a múzeumot szeretik az emberek. Mi nyitott intézmény voltunk és vagyunk, bárkinek bármiben igyekezünk segíteni, és ennek van viszonzása. Önkéntes munkában, tárgyak, dokumentumok adományozásában, mert sokan úgy érzik, hogy azok a múzeumban megmaradnak az utókornak, közkinccsé válnak. Az önkéntes segítők nélkül sem tudnánk igazán dolgozni, mivel vállalt feladatainkhoz képest kevés az állandó munkatársak száma. Sok civil szervezet otthona is vagyunk, melyek közül a legrégebbi, a Városvédő és Szépítő Egyesület már 36. éve működik. Szintén fontosnak tartom azokat a helytörténeti munkákat, könyveket, melyeket szintén élő kapcsolataink, a szerzőikkel való közös munka révén tudtunk kiadni. Ugyanígy folytattuk, folytatjuk a Tóth János igazgató által elindított Múzeumi Esték sorozatot, melyeken kutatók, helytörténészek előadásival ismerkedhetnek meg a szép számú érdeklődők.

– Milyen családi háttérrel sikerült mindennek megfelelni?

– Mindent úgy kellett megoldani, hogy az otthoni munkát is elvégezzem. Kellett hozzá a családom toleranciája, de évtizedekig számukra sem idegen világban éltem és dolgoztam. Férjemmel, aki a kereskedelemben dolgozott, a tánccsoportban ismerkedtünk meg, majd lovas hagyományőrző volt. 46 éve kötöttünk házasságot, mindezt elfogadta, még ha morgott is kicsit néha. A hagyományőrzésben az egész családom benne van. Fiammal, menyemmel – akire úgy tekintek, mintha a lányom lenne –, két kis unokámmal, a két és féléves Marcival és az öt és féléves Pistivel egymás mellett lakunk, sokat vagyunk együtt. A fiunk, menyünk is táncos volt, de ma már csak színjátszik, a nászasszonyom szintén színjátszó, de a táncot is kipróbálta.

– A váltás után mit tervez a jövőben?

– Tudtam, hogy eljön az idő, amikor le kell tenni a lantot, és azt gondoltam, hogy akkor adom át a vezetést, amikor még úgy bírom magam, hogy otthon is tenni tudjam kicsit a dolgomat. Azért nehéz majd 50 év után otthagyni azt a munkahelyet, ahol többet voltam, mint otthon, s ez beleivódik az ember lelkébe. Most Gulyás András Zoltán régész kollégámnak adtam át a stafétát, éé s bízom benne ő is elkötelezett vezetője lesz majd a jászok múzeumának,

Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy tisztelnek a városban és a Jászságban, amit a kapott díszpolgári cím és a Jászságért Díj is jelez. Amelyeket egyébként a legtöbbre tartok minden más, akár állami elismerésemnél is. Érzem az emberek szeretetét, s azt hiszem, ennél nem kívánhatok többet. Nem volt rózsával kiszórva előttem az út, nem volt könnyű járni rajta, de mindig voltak segítőim, nem voltam soha egyedül, és nagyon örülök, hogy mindez így történt.