Tenoristának készült, ma tízezrek olvassák a verseit

A Verseghy Ferenc Könyvtár Művészeti Szalonjában tartott már-már stand-up comedy sztárokat és műsorokat megszégyenítően kacagtató előadást. Bár az olvasás és az irodalom manapság kezd kimenni a divatból, sokat elmond, hogy gyerekek, fiatal felnőttek, középkorúak és nyugdíjasok együtt nevették és hallgatták végig figyelmesen az író szavait, vagyis inkább „performanszát”. Ők azok, akiket Lackfi János már meggyőzött, hogy az irodalom igenis jó buli.

Persze minden jelenlévő legalább egy saját Lackfi-kötettel érkezett, hogy dedikált példánnyal távozzon, na és hogy válthasson pár szót az íróval.

Ezt tettük mi is.

Hogyan és miért kezdett el írni?

Író, irodalmár családból származom, édesanyám Kossuth-díjas, édesapám József-Attila-díjas író, költő, de az az érdekes, hogy tulajdonképpen én nem ennek, hanem tenoristának készültem teljes komolysággal. Ez tizenegyedikes koromig tartott, akkor jött a változás, a magyartanárom biztatására elkezdtem OKTV-zni. Akkor még nem lasszóval fogták be a bölcsészkarra a fiatalokat, sőt, a magyar-francia szakra is komoly, négyszeres túljelentkezés volt. Így nagy dolognak számított, hogy van egy felvételi a zsebemben. Ezzel el is dőlt a sorsom, tudatosan erre a pályára kezdtem el készülni.

Miért éppen ezt az irányt választotta? A legtöbben a szórakoztató oldaláról ismerik, az előadásai is többnyire erről szólnak.

A verseim fele vidámabb, fele szomorkásabb. De amiért az előadóestjeimen inkább a vidámabb részére helyezem a hangsúlyt és amolyan stand-up-szerűen adom elő a történeteket is, annak komoly oka van. Arra vagyunk szocializálva, hogy az irodalom szükségszerűen valami búvalbélelt, rettenetes kötelezőség, aminél még a műszálas ing is kényelmetlen, amiben hallgatni kell, és garantált, hogy senkinek sem lehet benne öröme. Pedig annyira nem így van! A könyv a legolcsóbb utazási iroda. Kinyit az ember egyet és ezer évvel, vagy ezer kilométerrel odébb van, a múltban, a jövőben és akár valakinek a fejében is lehetünk, ahol soha nem járnánk amúgy. A legolcsóbb ablak az életre, amellett, hogy persze ma már nyitott a világ, a modern technológiának köszönhetően sokféleképpen ismerkedhetünk vele, de akkor is ott vannak azok a sztorik a könyvekben, amik borzasztóan jók és rólunk szólnak. Ez a jó mű ismérve. Kétféle faktort tartalmaz, ami igazán jó: egyfajta ismerősséget és egy meglepetésfaktort, hogy hoppá, erre így még nem gondoltam. Biztosan mindenkinek volt már ilyen élménye.

Úgy érzi, valóban közelebb hozza így az embereket az irodalom, a költészet világához?

Már eleve az, hogy egy hétköznap este, kora délután bejönnek az emberek ide, úgy hogy otthon van internet, ötven tévécsatorna, mégis olyan jó buli ez az irodalom, hogy eljönnek. Ötvenen, nyolcvanan, százötvenen – ez egy jó együttléti formának tűnik, közben valamit megtudunk az életünkről, amit eddig nem tudtunk. Az egyik Szilágyi Örzsébetes (Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta verseskötet) versem kapcsán kommentben fogalmazta meg egyszer valaki – és nekem nagyon tetszett -, hogy rég olvasott olyan költeményt, ami egyszerre komoly és vidám. Én valahol ott látom a lényeget, hogy az életünk is pont ilyen. Elesem a jégen, felszakad a szám, kidurran a zacskó tej és a többi – mindenkinek vicces csak nekem nem, nekem komoly. Szóval az életünk ellenállhatatlanul vicces tud lenni helyenként, de nagyon szomorú és fájdalmas is ugyanakkor.

Lackfi János nemcsak versekbe szedve bizonyítja, hogy az irodalom jó buli, rajongóinak egy részét kis nemzetünknek görbe tükröt tartó Milyenek a magyarok?- sorozatával láncolta magához örökre.

Ezek azok a könyvek, amelyek olvastán mindenki a fejéhez kap nevetve, vagy éppen hőbörögve: és tényleg, ilyenek vagyunk! Elég, ha a mindenhol jelen lévő kedves, beszédes idős nénikre gondolunk, akik térfigyelő kamerákat megszégyenítő módon tartják szemmel a környezetüket. Vagy éppen arra, hogy nálunk a kulináris élvezet nem a mesésen elrendezett pár falat a tányér közepén, sokkal inkább a szalonna, kolbász, a jó cupákos húsok. De azt is mondhatnánk: a magyaroknál „mázsa alatt nem ember az ember”. Mind a könyvekben szereplő gondolatok.

Ezek annyira közelinek tűnő történetek, olyan ismerős képek, amelyeket bármelyikőnk mesélhetett volna, mind tapasztaltuk/tapasztaljuk. Rá is kérdeztünk, hogy vajon saját, vagy innen-onnan hozott sztorik?

Is-is. Egyrészt az író énje nem csak egy bizonyos személyű számmal behatárolt dolog, hanem az ember vágyai, az elképzelt történetei is egyben. De például sokszor egy filmjelenet jobban beleépül a tudatunkba, még jobban is beleéghet a fejünkbe, mint a valóság.

Az előadáson elhangzott az a fél mondat, hogy mindenről eszébe jut valami. Különösen igaz lehet ez a családjára, hat gyermeke és három unokája is van már, elég népes família. Belőlük is merít ihletet?

Hogyne! Mikor Lázár Ervin bemutatta a Bögre család című gyerekkönyvemet, az ő kis fanyar humorával megjegyezte: jaj, nagyon irigylem Lackfi Jánost – én meg elpirultam, hogy ó, kedves mester… Aztán mondta tovább, hogy azért irigyel annyira, mert hát öt gyerek szaladgál körülöttem, így sosem fogyok ki a témákból! És ez egyébként így igaz, az a könyv pont egy az egyben a családom kis története, nyilván a megformálás más. De a lényeg, hogy természetesen sokszor róluk jut eszembe valami, és hát ha az embernek ennyi gyereke van otthon, akkor az annyival több társadalmi minta. A világháborútól kezdve a gazdasági válságig minden lezajlik az ember szeme előtt, bármi történhet, egyik pillanatban ez, a másikban az, hihetetlenül változó. Szóval ez egy nagyon-nagyon fontos táradalom minta, az ember pedig mindig egyfajta társadalmat és mikrovilágot alkot meg egy könyvben, így ehhez kiváló forrás.

Ők hogy viszonyulnak ahhoz, amit Ön csinál?

Van ennek egy kellemes része, egyrészt büszkék rám, mikor találkoznak valakivel és kiderül, hogy ők kicsodák, akkor az illető „beájul”. Például egyszer az orvosi egyetemen járt a lányom és teljes fanatikusokra bukkant az orvosjelöltek között – ez persze jóleső. Viszont emellett van egy kirakat része is a dolognak, amit nem annyira szeretnek. A tévések például sokszor kérik, hogy jaj, akkor jöjjünk már be mindannyian, nagycsalád stb. Pedig már a nagycsalád háta közepében van a sajtó, órák hosszat mosolyogni, jó pofát vágni. Arról nem is beszélve, ha én mindenkit beviszek egy forgatásra, arra fel kell készülni. Volt olyan adás, mikor az unokám és a legkisebb lányom szétkapták a stúdiót egy perc alatt, nagyon kevésen múlott, hogy nem tört össze semmi. A rivaldafényes része, illetve az, hogy nem feltétlen a helyükön kezelik esetleg őket, hanem hogy ők a Lackfi gyerekei, ez annyira nem jön be nekik, teher, meg kell vele birkózniuk. Bár úgy tűnik, hogy irodalmi, írói pályára nem jön senki közülük.

És nem bánja, hogy egyikük sem követi a pályán?

Semmiképp. Én sosem akartam olyan lenni, hogy majd otthon csinálunk egy „Guantánamo-t” és mindenki írjon, akkor is, ha beledöglik. Meg hatalmas poszterek sem lógtak a falon otthon rólam. De örülök, ha elolvasnak ezt-azt, be is segítenek a munkámban, Margit lányom szerkesztette, most Johanna lányom szerkeszti a facebook oldalam napi két alapposztját például és szeretik csinálni. Ha tudnak, eljönnek az estjeimre, Margit és Dorottya is jártak a kreatív írás óráimra, mert érdekelte őket. Szóval én azt szerettem volna elérni vagy megmutatni, hogy az irodalom egy nyitott ajtó, amin nem kötelező bemenni, de jó dolog.

Ha van egy kis szabadideje, mivel foglalatoskodik?

Nekem nagyon fontos a sport, tizenöt évig cselgáncsoztam, még edzéseket is tartottam. Ma is focizok, kosarazok, heti két-három alkalommal sportolok, bár ez attól is függ, mennyit utazgatok épp. Otthon pedig nagyon szeretek fakanalat faragni. Ez egy kis hobbi, bár erre mostanában sajnos kevesebb időm jut. Volt fotós korszakom is, mikor sokat fényképeztem, kiállításaim is voltak. Természetesen olvasni nagyon szeretek, erre igyekszem mindig időt szakítani. De van egy férfikörünk, illetve egy imakörünk is, ahová összejárunk – zajlik az élet.