Kató néni otthonról hozta a népzenét, amit a gyerekeknek ad tovább

Kató néni az óvodai igazgatóság ünnepségeinek, illetve egyes városi ünnepi eseménynek gyakori szereplője. Általában a zengős ovisokkal együtt adják elő közösen begyakorolt népzenei műsorukat. A hallgatóság megtapsolja őket, majd levonulnak a színpadról.

Az idei, ám időben csúsztatott pedagógusnapi ünnepségen sem történt mindez másként: a rendezvény nyitóműsorát „Szívből Zengő” néven, pedagógusokból és gyerekekből szerveződött kisegyüttes adta elő. Az előadás után azonban nem mehetett túl messzire Kató néni, mert hamarjában szólították is vissza a színpadra. Főbb szereplői minőségében. A többi kiválóság mellett ugyanis őt is díjazták: alázatos és áldozatos szakmai munkája eredményeként Miniszteri Elismerő Oklevelet vehetett át.

Móráné Seres Katalin pedagógus ugyan, ám eredetileg nem óvónő, hanem tanárember.

– Magyar–történelem szakon végeztem az akkor még Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a mai Szegedi Tudományegyetemen. Nem kellett utaznom, nem voltam kollégista, helyben tanultam, ugyanis szögedi vagyok. A férjemet a főiskolán ismertem meg, ő szolnoki. Mit tehettem mást, követtem őt, felfelé a Tiszán.

– Nem bántam meg, nekem otthonom Szöged is, meg Szolnok is. Ha megyek haza a szülővárosomba, már azonnal a helységnévtábla után automatikusan átállok az „ö-zésre”, ebbe a tájnyelvbe születtem bele. Szolnokon húsz évet a Tallinnban, tízet a Kodályban tanítottam, de harminc év iskolai múlttal úgy éreztem, váltanom kell. Nem klasszikus óvónőként, hanem a végzettségem miatt pedagógiai asszisztensként vettek fel, 2013-ban. Ide, a Széchenyi-városrész csodás Zengő óvodájába. Itt megvalósíthattam azt, amit mindig is szerettem volna – mesél életéről és hivatásáról is Móráné.

A gyerekeknek csak Kató néni naphosszat nótákat és népdalokat énekel nekik. Repertoárja igen nagy, azt is otthonról örökölte.

– Az édesapám minden magyar nótát és népdalt ismert. Talán még annál is többet... – mosolyodik el a végtelenségig tartó számba vetés miatt. – Nem kellett neki ahhoz ital vagy mulatság. Minden különösebb ok nélkül dalolt. Ezáltal nekem is minden megragadt. Nem volt terhes, sőt! Máig sűrű népzenei vér folyik az ereimben. S mivel ez nekem erős alapom volt, még három, népzenei, néptáncos és népi játékos táncházas oklevelet is szereztem az idők során. Természetes volt számomra, és az igen befogadó óvodai vezetés támogatott is benne, hogy ezen a téren munkálkodjak a gyerekekkel, és fejlesszem a képességeiket – beszél napi szintű örömeiről is Katóka.

Az óvodai pedasszisztens a legkisebbeknek tulajdonképpen a magyar népzene és néptánc megszeretését kínálja fel. A középsősöket már bevonja az alapzenei „ujjgyakorlatokba”, és a legegyszerűbb hangszeres alapokba. „Kató néni, most melyik barátodat hoztad?” – érdeklődnek a napi foglalkozásról reggelenként az apróságok, akik Kató által megismerkednek a metalofonnal, a xilofonnal, a furulyával, a gitárral, hegedűvel, szintetizátorral. A legnagyobbakat pedig már műsorokra készíti fel.

Munkája olyan sikert arat a gyerekek körében, hogy mindig nyaggatják valamilyen népzenei kívánsággal. De nem fárasztja, nem unja, mert ez nem csupán a munkája, hanem a hobbija is. Olyannyira, hogy már túllépett a csupán gyerekekkel foglalkozás határain. A szülők is nagyon szeretik, és sokszor bekapcsolódnak az előadásokba, az óvodai kollégák pedig úgyszintén, akikkel ráadásul már megalapította az Óvónők kórusát is. A „kifutó” ovisokat igyekszik pályán tartani, ezért sok esetben irányítja őket volt iskolájába, az ének-zenei tagozatos Kodályba, illetve a zeneiskolákba.

Móráné – akárcsak bármelyik valamire való táncházas – nem tud nyugton ülni, hajtja „népzenei” vére. Miután annál is többet tud, ahány magyar nóta és népdal létezik, nem nagyon hiányozhat a helyi daloskörökből, népi muzsikus együttesekből. Olyan formációkban hallhatjuk az ő és hegedűjének hangját, mint a Szolnoki Népdalkör, a Sodrás és a Szakajtó zenekarok. Bizonyára kihagytam még néhányat a felsorolásból. Talán még annál is többet...