Páratlan bronzkori leletek kerültek elő Tiszajenő közelében

– A tavalyi év második felében Tiszajenő környékén végeztünk feltárásokat, melyek során a lelőhely tágabb környezetét is megvizsgáltuk. Továbbá terepbejárásokat is tartottunk a terület pár kilométeres környezetében – mesélte hírportálunknak az aranykincs megtalálásának történetét a szolnoki Damjanich János Múzeum régésze. Nagy Fanni elmondta: a terepbejárás során segítségükre volt az intézmény önkéntes fémkeresős csapata, köztük Urbán Lászlóval, aki rábukkant a mintegy háromezer-ötszáz éves bronzkori tárgyakra.

– Egy olyan szakaszon dolgoztam a fémkeresővel, ahol az előttem haladó kollégámnak már nem láttam a lábnyomait. Munkám közben aztán hirtelen „belesétáltam” a nagyobbik aranytárgyba. Ekkor még nem tudtam, mit is találtam valójában. Az előttem heverő lelet földes volt és szennyezett, éppen úgy nézett ki, mint egy sörösdoboz, amit egy eke roncsolt szét – szólalt meg a kincslelet megtalálója. Urbán

László felvette a különös darabot, hogy közelebbről is megvizsgálja azt. Ekkor vette észre, hogy távolról sem hétköznapi tárgyat talált a készüléke.

– Egy aranykarperecet tartottam a kezemben, majd alig néhány méterre egy szintén aranyból készült hajkarikát és egy bronzcsákánydarabot fedeztem fel – tette hozzá.

– A bronzkorban igen gyakori volt, hogy kincsleleteket rejtettek a földbe – vette vissza a szót Nagy Fanni. A régésztől azt is megtudhattuk, hogy az értékes kincseket általában faládában, zsákban, vagy kerámiaedényben helyezte el a kor embere. A szakértők emiatt már az első aranyleletnél feltételezték, hogy kincslelet látott napvilágot, mivel ilyen jellegű tárgyakat sírokban nagyon ritkán azonosítottak. A holdsarló alakban végződő aranykarperec, a csónak alakú arany hajkarika és a korongos fejű nyakkorongos csákány megtalálása után néhány héttel a múzeum munkatársai leletmentő ásatást végeztek, hogy megbizonyosodjanak arról, vannak-e további darabok az érintett területen.

– A három tárgy közül kettő ugyanazon a szántásnyomon volt, ezért biztosak voltunk abban, hogy az eke belekapott a darabokba, és így kerültek a felszínre. Szerettük volna megnézni, van-e még ott valami – folytatta Nagy Fanni.

Aranyat végül már nem találtak a régészek, ellenben ekkor került elő a csákány letört pengéje.

– A leletek alaposabb vizsgálatakor biztossá vált, hogy milyen korú tárgyakkal állunk szemben. Az efféle hajkarika az egyik leggyakoribb aranytárgytípus a bronzkorban, és az ilyen kialakítású csákány szintén jellegzetesen bronzkori. A karperec díszítőelemei ugyancsak erre a korszakra utalnak – mutatta a ritka leleteket a szakértő.

Mivel a két aranykincsre összegyűrt állapotban bukkantak rá, a restaurálás kérdéseket vetett fel. A sérülések egy részét biztosan eke okozta, ugyanakkor egyes gyűrődések a bronzkorban is keletkezhettek.

– A leletek megtisztítását Tóth Eszter, a Magyar Nemzeti Múzeum fém-ötvösrestaurátora végezte. Amikor a csákány előkerült, még nem tudtuk, díszített-e. A korongos fejű nyakkorongos csákányok gyakran díszítettek, ám a restaurálás során kiderült, hogy a mi leletünk nem az – fogalmazott Nagy Fanni.

Megtudtuk: a leleteket érintő kutatások még nem értek véget. Alaposan megvizsgálják a tárgyakat, hogy eldőljön, melyik sérülés származhat a bronzkorból és melyeket okozhatta munkagép. Az már most bizonyos, hogy a nyolcvanhárom grammos két aranykincs nemcsak hazánkban, de külföldön is páratlannak számít. A hajkarika és az aranykarperec anyagértéke 1,5–2 millió forintra tehető, eszmei értéke viszont felbecsülhetetlen.

A miénkhez hasonló karperecből egész Európában csupán egyetlen publikált darab létezik.

Ez pedig a horvátországi Bellyéből (Bilje) származik. Ennek kialakítása és díszítése szinte teljesen megegyezik a mienkkel. Ezenkívül Dunavecséről került elő még egy, nagyobb méretű aranykarperec.

A bronzkori emlékeket a héten, a régészet napja keretében láthatja a nagyközönség.