Szolnokot és színházkedvelő lakóit is a szívébe zárta Molnár László

Molnár László a Hortobágy egyik csücskében, Balmazújvárosban született. Apai és anyai ágról is pásztordinasztia sarja, akinek a kezét és szívét a szikes rónaság nem engedte el. Ha teheti, vágyódása után igyekszik vissza a délibábos táj közelébe.

– Apám számadó pásztorember, az öccse a Hortobágy Örökös Pásztora, és édesanyám apja is pusztai ember volt, nem véletlen tehát erős vonzódásom a Hortobágy iránt.

– Ezzel szemben élete nagyobb részét nagyvárosokban és a fővárosban töltötte...

– Talán épp ezért is húz vissza a lelkem vidékre. A középiskolát Debrecenben végeztem, versszerető és verselő énem ott teljesedett ki, ezért is bátorkodtam felvételizni a Színház- és Színművészeti Főiskolára, ’90-ben. Meglepetésemre első jelentkezésre felvettek. Zsámbéki Gábor osztályába kerültem, aki még a diplomaosztás előtt invitált az általa vezetett budapesti Katona József Színházba. Az ott eltöltött négy évaddal együtt több mint tíz évet éltem a fővárosban, de az ottani lét nem lett az én világom. Pedig a budapesti Katonában nagyszerű, neves kollégákkal, legendákkal játszhattam együtt, sőt, Zsámbéki még rendezni is felkért. Aztán, amikor ’97-ben Törőcsik Mari és Schwajda György hívtak Szolnokra, nem tudtam a kérésüknek nemet mondani. Büszkén vallom, hogy immáron huszonöt éve vagyok a Szigligeti társulatának tagja. A középvárosi légkör ellenére ez az én szememben mégiscsak az általam kedvelt vidék, ráadásul a fővároshoz képest közelebb is van a Hortobágyhoz. Nekem Balmazújváros és a puszta az egyik, Szolnok pedig a másik otthonom családommal és a szeretett közönséggel együtt. Utóbbi tekintetében lokálpatriótának tartom magam. Épp ezért is nagy megtiszteltetésnek tartom a városom kultúra-napi elismerését – jegyezte meg a Bodex-gyűrűvel (2008), megyei Prima díjjal (2009), Jászai Mari-díjjal (2011), Bubik István-díjjal (2014) és az idén Kaposvári Gyula-díjjal is elismert színművész.

– Hangja, beszédtechnikája karakteres, hovatovább „bástilajosos”, mégis hamisítatlanul „molnárlacis”. Ezért aztán többet is foglalkoztathatnák filmekben, tévé- és rádiójátékokban, szinkronokban. Ez miért nem így van?

– Elégtelen vagyok önmenedzselésben, nem kopogtatok rendezők ajtaján. Nem törekszem értéktelen népszerűségre, a mai celebvilág dolgaiba nem kívánom magam beleártani. Ilyen téren konzervatív színész és ember vagyok.

– Milyen szerepek, jellemek találták meg, illetve kortárs vagy klasszikus műveket szeret, s hol érzi magát jobban, a nagyszínpadokon, avagy a kamarákban?

– Számszerűen nem tudom pontosan megmondani, hány darabban játszottam és mennyit rendeztem. Minden műfajt szeretek, és sokféle figurát alakítottam. Drámait, komikusat, modernet és klasszikusat. Minél színesebb a paletta, annál jobb a színésznek is. Az pedig alkat kérdése, hogy a népies karakterek sűrűn megtalálnak, azonban ezt nem bánom. A nagy színház/kis színház felvetésben pedig az a véleményem, hogy a nagyszínpadi produkciókban nagyon tudni kell a szakmát. A közönség távolabb ül, a hangok és szavak tisztaságára nagyon ügyelni kell, hogy érthető legyen a mondanivaló a hátsó sorokban is. A stúdiókban közel ül a néző, intimebb az előadás, ezért a hitelességre kell ügyelni. Én mindkét színházat egyaránt szeretem.

– Színésznek tanult, de régóta rendez is. Utóbbit önszorgalomból vagy felkérésre teszi?

– Említettem, hogy már az osztályfőnököm, Zsámbéki tanár úr is megkért rendezésre a főiskolán, majd pedig a Katonában is. Aztán Szolnokon újabb megkeresés érkezett ez ügyben Schwajda Györgytől, Vass Lajostól, Szikora Jánostól, végül Balázs Pétertől is. Színpadon állni jó érzés, a függöny előtt fogadni a közönség elismerését üdvösség a színész lelkének. Egyszerűbb vállalkozás, mint rendezni a kollégákat. Más pálya. Nagyobb felelősség. Én ebben is megtaláltam a kihívást, s ma már örömmel fogadom a széksorok között ülve, ha a közönség a színésztársaimat, s magát az előadást éljenzi.

– Önt bennfentes körökben olykor Csinos Molnár Lászlónak nevezik. Honnan eme előnév?

– Elöljáróban nem Csinos, hanem hosszú í-vel, Csínos. Édesapám ragadványneve volt ez. Nagy valószínűséggel szépen, férfiasan, csinosan ülte meg a lovát a pusztát járva. Meg hát maga is csinos ember volt. De ismerősei tájszólással csínosnak becézték. Más részről Kiss, Nagy, Kovács és Molnár névvel régebben igen sokan éltek, és valahogy meg kellett őket különböztetni egymástól. Én ezt örököltem apámtól, aki egyébként sajnálatosan igen korán itt hagyott bennünket: édesanyámat, bátyámat, öcsémet és persze engem is...