Múltidéző

2022.04.14. 17:25

A szolnokiak összefogása tette lehetővé a koltói szoborállítást

Az idei és a jövő évet a XIX. században, két esztendő fordulóján született Petőfi Sándor emlékének szenteljük, a kétszázadik évforduló alkalmából idézzük fel nemzeti költőnk egyik szép szobrának történetét. Koltón, Petőfi életének talán legboldogabb helyszínén áll az őt hitvesével együtt megörökítő alkotás, amely egy szolnoki tanárnő kitartásának és akaratának, továbbá városunk kiváló szobrászának köszönhetően jutott el az erdélyi településre.

Szathmáry István

Megünnepelték, amikor az alkotás a helyére került. A szobrot magyar részről felavató Katona Tamás államtitkár az asztalnál foglal helyet(balról a második) Beküldött fotó

A szolnoki lakásban, ahol Ferencz Tibornéval beszélgetünk, egy hosszú sikeres pedagóguspálya tanúiként kitüntetések, elismerő oklevelek, érmek, plakettek vesznek körül bennünket. Közöttük van a magyar népoktatás megteremtőjének emlékére alapított rangos Ötvös József Közművelődési díj, vagy a szolnoki Verseghy Körtől kapott elismerés. A kilencvenkettedik esztendejében járó földrajz–rajz szakos pedagógus több mint három évtizeden át gyakorolt hivatásának, illetve társadalmi szerepvállalásának emlékei. 

Van olyan elismerésem, melyet összesen öten kaptunk meg az országban – mutatja. De arra is büszke vagyok, hogy a tanítás mellett, majd nyugállományba vonulásom után is hosszú éveken át vezettem túrákat határon innen és túl, mellette kilenc évig én voltam a Szolnok Megyei Nyugdíjas Körök elnöke is. 
Közben elém tesz egy 2013-ban Szolnokon kiadott, általa írt könyvet, amivel elérkeztünk beszélgetésünk tárgyához. Az Egy szobor története a kezdetektől című kötet arról a műalkotásról szól, ami jó ideje köti össze Szolnokot és a határon túli Koltót, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia életének egyik színterét. 

Én Tiszapüspökiben szü­letem, s mivel a község és Koltó testvérkapcsolatban vannak, kölcsönösen látogattuk egymást, Ceausescu bukása után pedig a közeli Nagybánya magyar pedagógusaival is felvettük a kapcsolatot. Meghívtuk őket Szolnokra, majd ’91-ben, az itteni Galériában megnyílt nagybányai festészeti kiállítás alkalmából részt vettünk a Koltón rendezett Petőfi-ünnepségen. Ott megdöbbenve láttam, hogy a koszorúzáshoz a kastélyból hozták ki Petőfi szobrát, amit vissza is vittek az ünnepség után. Akkor jött az ötletem, hogy ide szobor kell! Meg is beszéltük az ottani pedagógusklubbal, hogy a talapzatra ők gyűjtenek pénzt, a szoborra pedig én, mert bosszantó volt, hogy Petőfi mellszobrát ki kellett hozni a koszorúzáshoz. A koltóiak mondták, hogy elfogadják a szobrot, amit én szervezek, így megkerestem három szobrászt: Simon Ferencet, Kő Pált és Pogány Gábor Benőt. Simon Ferenc betegsége miatt nem tudta vállalni, Kő Pál elgondolása nekem nem tetszett, így 97-ben Gáborral mentünk ki megtekinteni a szobor leendő helyét, amit ő jelölt ki. Egy ülő párosra gondoltam, s a vázlatom alapján Gábor két héten belül elküldte az alkotás rajzát. Közben az ügy érdekében létrehoztunk egy egyesületet, megindult a gyűjtés, képeslapot, érmet is kiadtunk, hogy össze tudjuk szedni a szükséges összeget. Nagyon sokan támogattak bennünket, magánemberek, hivatalok, szervezetek, meglett az építési engedély, kész volt a posztamens, s itthon is elkezdődött a munka. Összegyűjtöttünk nyolcmillió forintot, s a kész művet Pogány Gábor Benőnek és a biharkeresztesi lelkésznek a szolnoki sportcsarnok akkori vezetőjétől kapott teherautóval sikerült némi nehézség árán kivinni a helyszínre. A románok ugyanis ötvenezer forintért akarták átengedni a határon, de amikor írásba adtuk, hogy ajándék, eltekintettek tőle. Nagyon sokan voltak az avatásán, nagyon szép lett, ötnegyedes nagyságban ábrázolja azt a pillanatot, amikor a költő és hitvese séta közben megpihennek egy padon. 

Ferencz Tiborné Pogány Gábor Benő szobrászművész (balra) és Varga Károly koltói református lelkész társaságában Beküldött fotó


– Ön honnan kapta azt az indíttatást, hogy belefogjon egy ekkora feladatba? 
A szülői házból, Tiszapüspökiből. Otthon három nemzedék élt együtt, volt egy aranyos dédmamám, aki negyven évig volt falusi bába, nagyon sokféle gyógymódot ismert, ő is sok mindent tanított nekem. Olyan családból jöttem, ahol tisztelni lehetett az elődöket. A szüleim katolikus, hazafias szellemben neveltek, s bár egyszerű emberek voltak, édesapám napszámos, édesanyám varrónő volt, amikor látták, hogy jól tanulok, mindig kitűnő voltam, mindent megtettek, hogy képezhessem magam. Elsős koromban már szépen olvastam, édesapám a mellettünk levő katolikus olvasókörből hozta nekem Petőfi, Vörösmarty, Arany János műveit, és a verseiken nőttem fel. Miután először nem volt arra pénzük, hogy beadjanak a polgáriba, egy aranyos tanító néni magánúton tanított, végül Túrkevén jártam ki a négy polgárit. Azt mondta, hogyha ilyen jól tanulok, menjek tovább, s a jászberényi tanítóképző fogadott, ahova biciklivel mentünk beiratkozni, mert 1946-ban nem volt vonat. Végül befejezésül Szegeden, a tanárképzőn végeztem levelezőn, és harmincegy évet tanítottam. Az uram jogász akart lenni, de egyedül maradt, megjárta a frontot, sebesülten került amerikai fogságba, hadirokkant lett, végül negyvenhétben a berényi tanítóképzőben végzett. Utána Taktazsadányban, Pélyen laktunk, ahol ’56-ban tudta nélkül választották meg a munkástanács elnökének, s ő akadályozta meg a községháza felgyújtását. A forradalom után Wmindennap behívták a rendőrségre, 57-ben le akarták tartóztatni – akkor már megvolt a fiunk és a lányunk is –, mentem utána a városi rendőrkapitányságra, hogy láthassam az uramat. Végül Átányba, majd Jászladányba kerültünk, s hét év múlva, hatvannégyben jöttünk Szolnokra. Itt négy évig tanítottam a Délibáb úti, öt évig a Ságvári körúti, majd az abonyi úti iskolában, onnan mentem nyugdíjba. Nyugdíjasként még két évet töltöttem a Rigó úti iskolában, 92-ben fejeztem be a tanítást, s mivel korábban már foglalkoztam kirándulásszervezéssel, s elvégeztem egy ilyen tanfolyamot is, kétezer utánig hazai utakat szerveztem gyerekeknek, illetve külföldi túrákat felnőtteknek. 

– Visszatekintve életútjára és a koltói szoborra, elégedett a pályájával? Elvégzett mindent, amit szeretett volna? 
Sok mindent nem végeztem el, de most már befejeztem az eredeti munkámat. Sok emberrel megmaradt a kapcsolatom, akiknek utakat szerveztem. Magát a szobrot utólag többen akarták maguknak tulajdonítani, de mindenért én feleltem, mindent én írtam alá. A célunkat elértük, a feladatot teljesítettük. Az eredmény egy csodálatos, Petőfi Sándor–Szendrey Júlia páros szobor, mely máig hirdeti a szeretet és a művészet fontosságát, a magyarság összetartozását. 
 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!