A világ sokszínűségét mutatja be szolnoki kiállításán Csidér Bálint

– Van, hogy a házból sem kell kimenni, előfordul, hogy több száz kilométert is utazom egy jó fotótémáért. Fontos, hogy nyitott szemmel kell járni, meg kell látni a lényeget, és meg kell örökíteni a pillanatot – foglalja össze röviden a fényképezés „receptjét” Csidér Bálint. A szolnoki fotóművész jó néhányszor meglátta azt a bizonyos lényeget, igencsak érti a szakma – ahogyan ő mondja – csízióját. 

Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az a szinte megszámlálhatatlan kiállítás, melyeken ott szerepeltek a képei, és az a rengeteg pályázat, melyek sok sikert és elismerést hoztak számára. 

– Már gyerekkoromban érdeklődtem a fényképezés technikája iránt, aztán egy karácsonyon megkaptam ajándékba apám korábbi gépét. Ennek több mint hetven éve, tulajdonképpen oda vezethető vissza a pályafutásom. Ekkor Túrkevén éltünk, később Mezőtúrra kerültem gimnáziumba, ahol rendszeresen látogattam a fotószakkört. A tapasztaltabb diákoktól sokat lehetett tanulni, ezenkívül számos, a fotózásban kamatoztatható ismeretet szereztem Csabai-Wágner Józsi bácsi festőművésztől is. Emellett még hegedűórákra is eljártam, olykor már csak azért, hogy távol maradhassak a szilenciumtól. És hogy még folytassam, tagja voltam a tornászcsapatnak is akkoriban – meséli mosolyogva. A számos elfoglaltság közül végül egy dolog állandó maradt az életében: a fotózás. 

– A középiskolai évek után Mezőtúron folytattam a tanulmányaimat, ott jártam főiskolára. Nyaranta dolgoztam, és megvehettem magamnak az első saját gépemet. 

Miután pedig Szolnokra kerültem, ott kezdtem el dolgozni gépészeti felügyelőként, egyre többet fotóztam

– meséli. 

Mindenféle témában alkotott, de mindig különös élmény számára a makrovilág megörökítése, valamint a mozgás fényképezése, szívesen kapja lencsevégre a tánc szépségeit.

– Az apró momentumok fotózásáról eszembe jut egy emlék, amikor a földön hasaltam a Szandai réten, és arra vártam, hogy fújja ki a szél egy pitypang magocskáit. De hasonlóan emlékezetes az a túrkevei juhászfesztiválon készített fotóm, melyen egy népviseletbe öltözött, rámás csizmát viselő lányt fényképeztem. Mindkét fotóval nyertem pályázaton is – idézi fel az emlékeket. És még rengeteg munkáját díjazták, ismerték el. 

Ahogyan Szolnokon, úgy számos hazai megméretésen, de nem egy külföldi, nemzetközi fotópályázaton is elismeréssel szóltak képeiről, díjakkal jutalmazták azokat. 

A pályázatok mellett számos kiállításon is bemutatta a fényképeit, egyéni tárlatain már több mint ötszáz képet bemutatott, de más fotósokkal együtt is rendszeresen állítanak ki képeket. 

– A Jászkun Fotóklub tagjaival minden évben több tárlatot rendezünk, így például a „székhelyünkön”, az Agórában, de hívnak minket a megye számos pontjára is. Személy szerint 1989 óta vagyok a klub tagja, 2015 óta pedig elnökként is tevékenykedem. A tagok szerencsére aktívak, folyamatosan ötletelünk, dolgozunk, kiállításokra készülünk, olykor fotóstúrákra indulunk – számol be a szolnoki klubról Csidér Bálint, aki emellett a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségében (MAFOSZ) is közreműködik, méghozzá alelnökként. 

A szervezettől 2007-ben munkássága alapján megkapta a fotóművész diplomát, 2009-ben pedig ES-MAFOSZ kitüntetést kapott. A nyolcvan esztendős fotóművész jó viszonyban van a digitális technikával is, azt vallja, hogy ha pályázatra készülnek a fotók, akkor lehet rajta finomítani, a színekkel kicsit játszani, szerkesztéssel korrigálni, élesíteni. 

A mai gépek ráadásul annyi lehetőséget hordoznak, hogy érdemes azokkal kísérletezni. Én szívesen bíbelődöm ezekkel, sőt, a képeken utómunkát is szoktam végezni. A digitális fotózásról egyébként egy kétkötetes könyvet is írtam, egy másikat pedig az úgynevezett digirámáról

– meséli. Utóbbiról elmondja, hogy a digiráma filmek fotók sorozatából készülnek, a fotók filmszerűen követik egymást. 

– Ilyen munkákkal is pályáztam már több alkalommal, több helyen, vannak díjazott alkotásaim is – teszi hozzá. 

Lelkesedését látva még biztosan lesznek is, hiszen folyamatosan alkot, ötletel, amit aztán megvalósít, fényképezőgépe mindig a keze ügyében van, hiszen ahogy mondja, minden évszaknak megvan a szépsége, bármikor adódhat egy megörökítendő helyzet, momentum. 

– Vagyis mégse viszem mindig magammal a gépemet. Ugyanis tavaly karácsonyra egy olyan telefont kaptam, aminek szuper a kamerája, nagyon jó képeket tudok vele készíteni, így nem kell a hat-nyolc kilós fotós hátizsákot cipelni – meséli mosolyogva. 

Bárhogy is, a világ modernizálódik, vele együtt Csidér Bálint is, akinél azonban a fotózás örök szerelem marad.

Pénzt „kapott” a feleségétől

Csidér Bálint Makón született. Édesapja gazdász, élelmezési kormánybiztos volt, 1946-47 körül Túrkevére helyezték, ahol főagronómus lett. Természetesen ment vele a családja, így Bálint a kunsági városban járt általános iskolába, később Mezőtúrra került gimnáziumba, ott érettségizett, majd az ottani főiskolán folytatta tanulmányait. 

– A feleségemet is ott ismertem meg. Történt, hogy egy főiskolai szavalóversenyen némi pénzdíjat nyertem, amit a helyi OTP-ben vehettem át. Nos, a leendő feleségem volt a pénztáros kisasszony, innen az ismeretség – idézi fel. Összeházasodtak, majd Szolnokra költöztek, a megyeszékhelyen kapott állást, a járási tanácsnál gépészeti felügyelő lett.

– Egy fiunk született, aki a családjával a közelünkben él, így szerencsére mindennap van alkalmunk örülni az unokáknak. Mindketten tanulnak, Bogi egyetemista, Ádám pedig gimnazista – mesél röviden a családjáról Csidér Bálint.