Családja önpusztító életéről szól Bereményi Géza Eldorádója

Ilyen jól kitalált történetek csak csavaros eszű, vagy épp ellenkezőleg, bomlott elméjű írók agyából pattanhatnak ki, mely bestseller könyvvé ért naplófeljegyzésekből egy kultikus film, vagy akár felejthetetlen színdarabok is születhetnek. Bereményi Géza Eldorádója azonban nem kifundált mendemondákon alapszik, a sztorikat a legnagyobb mester, maga az élet írta meg és rendezte el. A Szolnoki Szigligeti Színház napjainkban futó kétrészes „piaci játéka” maga a magyar történelem, annak is az egyik legsötétebb fejezete.

Mészáros Géza

A darab minden jelenete az arany, a gyémánt és a bankó körül forog. Monori szerint ez az élet

Fotó: Nagy Balázs

Hogy 1945-től 1956-ig, mindössze tizenegy évben a magyar történelemnek mennyi fordulata, mennyi össznemzeti fájdalma és hány, de hány egyéni borzalma fér bele, azt a kortárs alkotók közül sokan keretbe foglalták már. Bereményi Géza önéletrajz-ihletésű, 1988-ban mozivászonra került rendszerváltó filmklasszikusa, az Eldorádó majd húsz évvel megelőzte Az arany ára címmel kiadott 2007-es könyvét, hogy a „Gutenberg-galaxis” válságának – nem is hajnalán, mint inkább – reggelén, vagy délelőttjén még papír alapon is jusson hozzá az író, versíró, dalszövegíró, forgatókönyvíró, rendező családtörténetéhez.

Ha minden úgy igaz, ahogy Bereményi mondatokban és jelenetekben megfogalmazta – és miért ne lenne így, hiszen vállalja? –, az 1946-ban született alkotónak szörnyű gyermekkora lehetett. Az online világenciklopédia róla szóló jegyzéke részletesen taglalja a Vetró néven világra jött kisfiú cseppet sem kiszámíthatóan és boldognak leírt kezdeti lépéseit. Melyeket a Józsefvárosban, a Teleki téri emblematikus piac szomszédságában tett meg nagyszülei neveltetése alatt, a környék jellegzetes figurái és piaci legyei között.

Bereményi Eldorádója a saját cseperedéséről szól, mely sajátos életrajzhoz a magyar történelemnek a második világháború végétől az 56-os forradalomig tartó, önmaga által átélt fontos mozzanatokat használja szamárvezetőnek.

Az Eldorádóban elmesélt tizenegy év több, hazánkban végbement politikai-társadalmi rendszerváltozást mutat be erős elválasztófalak mentén, melyeket a „tegnap nyomtatott” történelemkönyvek még össze-összemosnak. Ez az Eldorádó nem a Kánaán, mint inkább Szodoma és Gomorra története. Bereményi, íróként nem a háború és a szabadságharc cselekményeire koncentráltat, hanem az azok alatt a megélhetésért, az életért küzdő közösségi és egyéni sorsokért. Nem szépíti „naplójában” szülei és nagyszülei önző jellemét, apja és nagyapja pénzsóvárságát, önnönmaga gyermekként megélt kiszolgáltatottságát. De leplezetlenül láttatja és érzékelteti az országban e tizenegy évben uralkodó rendetlenséget, erkölcstelenséget, embertelenséget, mely aljas személyiségjegyek nagyobb részét az „ideiglenesen” itt állomásozó hatalom hozta magával, a többi viszont tagadhatatlanul régi magyar sajátosság. Bereményi a hajdani traumáinak szinte mindegyikét felsorakoztatta a Teleki téri családi házban és a józsefvárosi piacon. Számára az Eldorádó a hajdani megrázkódtatásainak kibeszélése a mindhalálig tartó gyógyulási folyamatához.

A Szigligeti Eldorádója abban különbözik a filmes, vagy más színházi adaptációkhoz, hogy a szolnoki darabot rendezőként nem Bereményi, még csak nem is egy magyar, hanem egy román rendező jegyzi. Sorin Militaru neve azonban régóta biztosíték egy-egy remek Tisza parti színpadi játékhoz, hiszen mások mellett a korábbi Ketten egyedüllel, az Übü királlyal, vagy az Elnöknőkkel Szolnokon már számos sikert aratott. A tavaly befutott Az öldöklés istene diadalmenetét pedig a nagy érdeklődésre való tekintettel ez évben is futtatja Szín-Mű-Helyében a Szigligeti. Adott volt tehát, és megadatott ismét az újabb Militaru-remeklés.

Bereményi az Eldorádó olvasópróbája hetében látogatta meg a társulatot. Talán ekkor dönthetett arról is, hogy a darab utolsó tragédiája mely végzetverziót, a filmest vagy a korábban általa rendezett színpadit vigye színre Szolnokon. Az ezúttal használt szerintem jobban illeszkedik a piaci dráma összképéhez, nekem legalábbis jobban tetszik…

Csínos Molnár László lubickol a Bereményi pénzéhes nagyapját alakító Monori szerepében. A szolnoki Eldorádó attól „hangos” a szakmában, és azért fogja a színházjáró hosszú ideig emlegetni, mert ezt a darabot Molnár viszi a hátán. A mindvégig önérzetes, sokszor kegyetlenül egyenes jellemű Monori mentális egészsége az előadás vége felé megroppan, és a piac királyának lelki leépüléséig vezető utat feltűnő és kitűnő hitelességgel járja be a tapasztalt Jászai Mari-díjas színész. Nézői és szakmai szemmel is maradandó szerep Csínos Molnár Monorija.

Társai a színjátszásban egyáltalán nem mellékszereplői a darabnak. A bigott vallásos Monorinét formáló Radó Denise ezúttal is bombaformáját mutatja, a bálványimádó férje káromlásait és káromkodásait eltűrő Istenfélő asszonyt kiválóan állítja férje mellé és férjével szemben.

Öröm látni a karakterekben a máskor mellőzötteket is: Ónodi Gábor Bercije, Zelei Gábor Tulipánja, Pertics Villő Marikája, Tárnai Attila Tarzanja és Polgár Kristóf Gombacsikja többre hivatott teátrumi munkásokat sejtet tőlük, minthogy rendre pármondatos mellékszereplők legyenek. Lugosi Claudia három utolsó szerepében, a Fösvényben, a Lila ákácban és ezúttal is, szinte némaságra van kárhoztatva, ám ebbéli, valóban szótlan, illetve korabeli dalbetéteket eléneklő énje jelentősen kívánkozik a színpadra. Gombos Judit „csupán” azt hozza amit tud: príma, mégpedig az anya, a pufajkás és a pártszolga szerepében egyaránt. Mészáros Istvánnak, Dósa Mátyásnak, továbbá a Horváthoknak, Gábornak és Györgynek, valamint Molnár Nikolettnek és Vándor Attilának kevesebb szöveg és kisebb szerep jutott, ám nélkülük és ragyogó játékuk nélkül nem működne a dráma. Még Barabás Botond színidirektornak is jutott az osztott szerepekből, végtére többet is láthatnánk a színpadon ilyen feladatkörben.

Aranyat ér az előadás!