A díszes öltözék a büszkeséget jelezte, hogy a szolnokiak otthon vannak a városukban

– Egy olyan nagyvárosban, mint Szolnok, ahol polgári viseletet képzeltünk el az utcákon, hogyan alakulhatott ki egy sajátos parasztpolgári öltözködési stílus?

– Ennek sok oka van, és Szolnok nem is egyedi eset. Viseleti sajátosságai a többi alföldi mezővároshoz kötik. Azt, hogy itt is kialakult egy parasztosabb viselet, az itteni életmód és a város története határozta meg. Bár a XIX. század végén már a polgári divatot is követték, de főleg a Czakó kerti, „nagyvárosi” városrész lakói nem váltogatták sűrűn, a divatnak megfelelően az öltözéket. Főleg a földművelésből élőket jellemezte, hogy sokáig hordták ezt a viseletet.

– Milyen volt valójában a szolnoki viselet?

– Gulyás Éva néprajzkutatótól és az előzmények révén tudjuk, hogy ez az öltözet, amely nagyjából az 1880-as évek és 1930-as évek vége között létezett, nőknél kétrészes volt: blúzból, rékliből, vagy vizitkéből és szoknyából álló, rendszerint műselyemből készült virágmintás ruha volt, amit régen köténnyel, ritkábban főkötővel hordtak. A férfiaknál pedig zsinóros magyar nadrág, mellény, régi típusú ing, oldalt, később hátul varrott bőrcsizma és gombos mente tartozott hozzá.

– Az ennél korábbi öltözködésről van-e adatunk?

– Források említik, hogy Szolnokon a nők korábban szintén hosszú szoknyát hordtak, de ingvállal, inggel és kendővel. A férfiaknál korábbról bő gatyáról is vannak adataink, amit festményeken is megörökítettek és írásban is megemlékeztek róluk. Az 1880 előtti ruhák még inkább parasztos viseletek voltak, mint amiről a szolnoki viselet beköszöntésével beszélünk.

– Nekem úgy tűnik, a női ízlés a díszesebben öltözködő Jászság felé húzott, míg a férfiak a puritánabb Kunság divatját követték.

– Lehet, hogy így van, mert a megyeszékhellyé váló Szolnokon sok beköltöző hatása is érvényesült a viseletben. Sokan költöztek ide a családjukkal együtt a Jászságból vagy a Kunságból, s ez is okozott keveredést. Megváltoztatta az ízlést, és akkor ehhez képest kellett a szolnoki - nevezzük így - őslakosságnak viseletben is megfogalmazni önmagát. Hatott is rá, de el is akart tőle különülni, hogy én vagyok itthon. Lényegében az a sok helyen megfigyelhető folyamat történt, hogy átvettek különböző stílusjegyeket, de annyira a magukévá alakították, hogy az már önálló, markáns egyéni stílussá vált. Sok mindenről tudjuk, vagy következtetünk rá, hogy honnan jöhetett, de mégis ez a változat, amelyiket a mi gyűjteményünk több darabja is őriz, már csak szolnoki.

Ugyanakkor megfigyelhető a nemesi hatás is, például a férfiöltözet zsinórozásában, vagy a rajtuk levő gyönyörű ötvösmunkákon – mutatja Gecse Annabella a vitrinben látható öltözék jókora, szép kivitelű ezüstgombjait. Ezen a ruhán kétféle is látható. Vannak egész, teljesen tojás alakú és félbevágott formái, a belső sor mindig egész, a külső pedig mindig félbevágott gomb. Hátul szintén félbevágott változatban szerepel.

– Jelentős lehetett a nemesfém értékük is. A készíttetésük talán a vagyonőrzést is szolgálta?

– Mindenképpen. Akik ezeket viselték a paraszti társadalom legfelső rétegéhez tartoztak, de az egyik kulcsdarabunk, egy Kaposvári Gyula múzeumigazgató által gyűjtött nagyon szép női viselet például egy szolnoki jegyző feleségének az ünnepi ruhája volt. Ez alátámasztja Gulyás Éva nézetét, hogy felülről jött viselet volt, s amikor a parasztság átvette valamilyen mintát követtett. Ezekről az ötvösmunkákról és készítőikről még keveset tudunk, de van egy kutatójuk, Barsi Csaba, aki a mi darabjainkat, a rajtuk levő mesterjegyeket is megvizsgálta. Amikor itt járt kihangsúlyozta, hogy a szolnoki darabok csodaszámba mennek, bár hasonló gombok másutt is előfordulnak. A komáromi szekeres gazdák ruháján is ilyen volt, van a Bajai Múzeum gyűjteményében is és a szegedi ruhákon is találni hasonlót.

– Volt-e Szolnokon háttéripar ezekhez az öltözékekhez?

– Igen! Kialakult egy kereskedelmi hálózat és kínálat az alapanyagokból, s néhány múzeumi darab készítője nevét is megőrizte. Például a több nemzedéken át dolgozó Turcsányi csizmadia dinasztiáét, akik még a hagyományos, oldalt varrott magyar csizmát is készítették. De a női viseletben is vannak sajátosságaikról felismerhető készítők. A legtöbb darabot készítő például Stadler Mariska varrónő volt. Ő is a Czakó-kertben lakóknak dolgozott és varrt selyemruhát, réklit, szoknyát, de kabátot is. A férfiviseletnél pedig az alapöltözet vastag, centi vastagságú posztóból készült. Az anyagokról, a textilekről annyit tudunk a gyűjteményi darabok alapján, hogy Szolnokon néhány közkedvelt kereskedő, mint például Holczer árult ilyeneket. Azt ellenben nem igazán tudjuk, hogy nekik hol voltak a beszerzési forrásaik. Valószínűleg Pesten, de a kendők esetében akár Bécsig is vezetnek ezek az utak. A férfiruhák posztójáról nincs feljegyzésünk, pusztán következtethetünk rá, hogy szintén pesti forrásaik voltak. Szerencsére korábban megismerhettem egy akkor 99 éves szolnoki születésű hölgyet, Hajdu Anna grafikusművészt, aki sokat mesélt Zsérczy Andrásról, az édesapja szabójáról. Zsérczy pesti megrendelőknek is varrt a Szolnokon, rendszeresen járt fel hozzájuk, s úgy tűnik, ez a kapcsolat akár anyagbeszerzésre is alkalmat adhatott.

–Nyáron is ezt, az eléggé nehéz öltözéket viselték?

– Ha azt mondjuk, hogy viselet, akkor ünnepi öltözékre gondolunk. A reprezentatív alkalmak, például a bálok, melyeken ezt hordták nem nyáron voltak. Hétköznap a munkától függően más anyagú ruhákba öltöztek. Ettől függetlenül a szolnoki viseletnek is lehetett vékonyabb anyagú változata. Az említett Stadler Mariska olcsóbb, egyszerű kartonból is varrt ugyanolyan szabású és igényesen ráncolt ruhát, de azt munkához hordták. Ilyen női ruhánk van, de hasonló férfiviseletünk nincs.

– A viselet az I. világháborús elszegényedéssel szűnt meg?

– Nem, a divat múlt el fölötte. A szolnoki öntudat jeleként ünnepi alkalmakon még a '30-as években is hordták. A fiatalok megőrizték szüleik ruháját, de újat már nem készíttettek. Sok darab úgy tűnt el, hogy abban temették el a viselőjét.

– A múzeumnak honnan sikerült összeállítania a gyűjteményét?

– A könyvből megismerhetőek gyűjteményünk legkorábbi darabjai is, amelyeket megmentése jó részben Kaposvári Gyula múzeumigazgatónak köszönhető. Ő jól ismerte a várost, s meg tudta szólítani azokat, akik még ilyen viseletet őriztek otthon. Így kerültek ezek a viseletek a huszonnegyedik órában múzeumba. Később a néprajzkutatók is figyeltek a gyűjtésre: Pócs Éva, Gulyás Éva, Szabó László munkájának is sok darab köszönhető. Sajnos közben a feldolgozásuknak is eljött a végső ideje, legalábbis a női öltözékek esetében. A férfiruhák tartósabb anyagból, posztóból készültek, de a műselyem női ruhák megállíthatatlanul foszlanak, s nincs lehetőség ennek a folyamatnak a megállítására. Ez mindenütt így történik a világon. Ezért is gondoltam úgy, hogy ennek a szép viseletnek legalább az emlékét megőrizzem az utódok számára és elérhetővé tegyem a szakmai érdeklődésnek is.

– Több helyen, például a Jászságban reneszánszát éli a régi viselet. A szolnoki viselet esetében van-e igény a feltámasztására?

– Egyelőre nem tudom, de sokaktól hallottam, miután végiglapozták ezt a kötetet, vagy eredetiben látták az öltözékeket, hogy de szívesen hordanák színházba, koncertre, ide-oda. Látszik rajtuk, hogy 1910-es, '20-as évekből valók, de olyan mértéktartó módon követik az akkori divatot, hogy ma is viselhetők volnának.

Kép: Gecse Annabella néprajzkutató új kötetében Szolnok egyik szép örökségének állított emléket Fotó: Mészáros János