Egybeforrt a neve a szolnoki labdarúgással, ötven éve a pályán Munkácsi József

Nem túlzás, Munkácsi József neve fogalommá vált futballberkekben Szolnokon és környékén. Nagyon kevés az olyan, később ismertté vált játékos, aki nem fordult meg a keze alatt. Az edző ötven éve van a pályán, és még 78 évesen sem hagyja abba – máig hajtja a sportág szeretete, tervez, szervez, lelkesedése cseppet sem lankad. Abban hisz, hogy a labdarúgás szekerét csak kemény munkával lehet előrébb tolni.

Jegesi László

Munkácsi József helyi edző

Fotó: Nagy Balázs

Munkácsi Józsefet lakásán kerestük fel, ahol azonnal kiderült, feleségével együtt edzői pályafutásának kezdetén költözött ide. Az Olajbányász és a Vegyiművek egykori játékosai kaptak lakásokat a Kassai úton a hetvenes évek elején, és a mai napig ez szolgál otthonukként. Az igazsághoz tartozik – vallja a tréner –, hogy 2011-ben vettek egy házat Kőtelken, ahol el tudja szállásolni nem éppen kicsi családját: két lányunktól összesen tíz unokájuk van, Győrből és Nyíregyházáról tizennégyen érkeznek egy-egy látogatás alkalmával.

– Tudomásom szerint a család mellett a munka is központi szerepet játszik továbbra is az életében.

– A Szolnoki MÁV-nál továbbra is hozzám tartoznak az óvodák, már kész is a következő évad terve, amely alapján – reményeink szerint – továbbra is biztosítani tudjuk a klub legalsó korosztályainak utánpótlását. Nem felejtem el, hogy hol kezdtük több mint tíz évvel ezelőtt foglalkozásainkat az ovisokkal. Előbb az Onix felett, majd a régi főiskola tornatermében tartottuk az edzéseket, ma már a Tiszavirág Aréna szolgál a kicsik otthonául – mondja az edző. Aki a játék megszerettetését tartja elsőrendű feladatának, de tudja, csak kevesekből lesz majd labdarúgó, így azt is fontosnak tartja, hogy legyenek rajongói és szurkolói is a sportágnak.

– Hogyan kezdődött?

– A Szolnoki Vegyiművek csapatában játszottam, és már megszülettek a lányaim, amikor felmerült, hogy az aktív pályafutásom végeztével edzőségre adom a fejem. A bemutatkozás annyira jól sikerült, hogy a helyi srácokkal – például Kun József és Vadkerti Gyula is a csapatomban játszottak – a megye legjobb korosztályos együttese lettünk. Erről a városi sportiskola akkori vezetője, Kőváriné Mariann is értesült, és velem egyetértésben egyszerűen kikért a Vegyiművek akkori elnökétől. ’79-ig voltam az SZVSI labdarúgószakág vezetője, ahol többek között fociosztályok szervezése volt a feladatom. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sok, később ismertté vált labdarúgó került ki a Mátyásból, úgymint a Csató testvérek, Földi Sanyi, Pető Zoli, Horváth Csaba, hogy csak néhány nevet említsek közülük. Ontotta magából a szakosztály a tehetségeket, akkoriban Rontó Gyula, Papp Attila, Tari János – vele már több mint negyven éve dolgozok együtt – voltak a segítőim.

– Mi vonzotta ehhez a pályához leginkább?

– Mindig vevő voltam minden újdonságra, képes voltam egy gyereknek megmutatni egy feladatot a legapróbb részletekig. Soha nem mondtam nemet senkinek, ha megkért valamire. Egyszer a legendás, későbbi válogatott kapus, Szendrei József hívott, hogy segítsek az edzésében, késő estig dobáltam neki a labdát. Sosem felejtem el, hogy fiatalkori edzőm egy alkalommal délután szinte kipányvázott a pálya szélére, és meghagyta, hogy gyakoroljak bal lábbal. Megbízta a pályamunkást, hogy figyeljen rám, és csak vécére engedjen el, ő meg elment közben dolgozni. Akkoriban ez így ment, azt hiszem, hogy ilyen dolgokból is tudtam erőt meríteni.

– Ha jól tudom, a nyolcvanas években dolgozott a Szolnoki MÁV-MTE egyesületénél is.

– Igen, jó darabig ott is az utánpótlás-nevelés volt a feladatom, épp egy nagyon jó korosztály volt a kezem alatt, amikor a felnőttcsapat kiesett az NB II.-ből, a fiatalok meg kapóra jöttek. Engem bíztak meg az első csapat irányításával, de a fehér asztal mellett később másképp döntöttek az illetékesek. Az együttes mégis maradt a második vonalban, új játékosok érkeztek, a fiatalok már nem kellettek annyira, én pedig naiv voltam, a felnőtt szakmában zöldfülűnek számítottam, és gyorsan megbuktam.

– Mi segítette át a nehézségeken?

– Szerencsére sokan tudták azért, hogy szívvel-lélekkel dolgozom, a sportcentrumban hamarosan sportszervezői ajánlatot kaptam. Büszkén mondhatom, hogy a nevemhez fűződik a diákolimpiai és tömegsport rendezvények alapján kidolgozott iskolai pontrendszer kialakítása. Emellett a sportiskolában a labdarúgó szakág munkáját irányítottam, és néhány évig edzettem az SZTE női csapatát, ahonnan később többen is a válogatottságig vitték, közülük is kiemelkedik Pádár Anita, aki 143-szor öltötte magára a címeres mezt. 2000-ben azonban át kellett adnunk a Szolnoki MÁV FC-nek közel 240 korosztályos labdarúgót, ezzel megszűnt a sportiskolás képzés városunkban. Ekkor úgy döntöttem, hogy ismét kipróbálom magam a felnőttek között. Több környékbeli együttest is irányítottam, többnyire társadalmi munkában.

– Rengeteg játékos kezdte önnél vagy dolgozott később a kezei alatt. Mire és kikre a legbüszkébb?

– Leginkább arra, hogy nem hallottam vissza olyat: ezzel vagy azzal a szolnoki labdarúgóval bármilyen fegyelmezési probléma akadt volna. Ebből azt szűrtem le, hogy nemcsak játékosokat, embereket is sikerült kollégáimmal együtt faragnunk belőlük. Persze nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Csábi József, Szekeres József, Selyem Nándor és Pető Zoltán válogatott futballisták lettek, de sokak – többek között mostani kollégáim, Romanek János, valamint Tóth Tibor is – első osztályú labdarúgókká váltak.

– Csinálna-e valamit másképp, ha újrakezdhetné?

– Bármilyen feladatot is végzek, addig csinálom, míg jó nem lesz, így a válaszom: nem. A mostani munkámban egyértelműen az jelenti a sikerélményt, ha egy óvodással meg tudom szerettetni a sportágat. De önmagában még nem elég, hogy a gyerkőc megragadjon itt, és később is járjon edzésre hozzánk. Ezért döntöttem úgy, hogy bevonom a foglalkozásokba a szülőket is, legyenek ők is részesei a gyerek örömének. Így kevesebb a konfliktus közöttünk, a kicsik még szívesebben jönnek hozzánk. Ha pedig az anyukák, apukák látják, hogy jó helyen vannak nálunk, később is szívesen engedik majd el őket, akár egyedül is. Érdekességként mondom, hogy az utóbbi jó tíz évben közel 4500 gyerek „ment át” a kezünk között.

– Már régóta a legkisebbekkel foglalkozik, ez lehet a végállomás?

– Földi Sándor és Csábi József is kérdezte, hogy bírom-e még. Nekik is azt válaszoltam, hogy amíg rendesen el tudom látni a munkám, nem vagyok képes abbahagyni. Szeretem átadni a tudásom, és még mozogni is szoktam tanítványaimmal.