Aranyak családi vállalkozásban

[caption id="" align="alignleft" width="148"] Alapvetően gondolkodó edző, aki ezt a szemléletet adja át játékosainak is
[/caption]– Ami az olimpiákat illeti, remek a mérlege: kettőből kettő. Most, hogy maradt kapitány, mindenki Pekinget, a harmadik aranyat várja.
– Ha más lenne a posztomon, akkor is így lenne, a vízilabdában csak az első hely ér valamit.

– Örök a győzelmi kényszer?
– Az, de nem kell megijedni tőle. A sportban magától értetődik, hogy nyerni akarsz, ehhez képest mellékes, hogy szembesítenek-e vele, s ha igen, lényegtelen, hogy követelőzően teszik, avagy megértéssel. A magyar pólóban a győzelmi kényszer éppen úgy része a szakmának, mint a különféle taktikai variációk, vagy az, hogy a játékosok a legtökéletesebb állapotban játsszanak végig egy-egy tornát. Egyszerűen benne van a levegőben.

– Mintha véletlenül lettek volna például kétszer egymás után olimpiai bajnokok...
– Véletlenről szó sincs, de manapság apróságok dönthetnek
a sikerről vagy a kudarcról. Sydneyben a három ki-ki meccsen, tehát a negyeddöntőben, a legjobb négy között és a fináléban a saját formánk kilencven százalékát hoztuk, a többieknél rosszabb volt az arány, ez döntött. Athén más eset. A vízilabdában védekezésben, támadásban, emberelőnyben és -hátrányban kell jó lenned, a négyből háromban általában jók voltunk, csak egyben nem. Ez elegendő volt a győzelemhez, de valamennyi meccsünk nagyon nehéz volt. Ezért mondom, hogy mindössze elfogadható teljesítménnyel lettünk újra olimpiai bajnokok.

– Azért az elfogadhatónál talán jobb produkció, ha egy csapat tizenhárom percen át nem kap gólt az olimpiai döntőben, ráadásul a szerbek ellen, az utolsó hét percben pedig lő hármat. Nem így van?
– Az kérem maga volt a csoda, ami nem szakmai kategória, magyarán képtelenség ilyesmire számítani. Az már értékelhetőbb momentum, hogy benne van a játékosokban még a lehetetlen is, mert ez kérem egy ilyen csapat.

– Ahogy mondják, győzelemre születtek.
– Ez is túlzás, de tény, hogy már ifiként ahhoz szoktak hozzá, hogy ők a legjobbak.

– Az édesapjánál, Kemény Ferencnél?
– Igen, minden játékosom megfordult Fecsó válogatottjaiban.

– Mondhatni, családi vállalkozásban verik végig a világot.
– Van benne valami, többféle értelemben is. Hároméves koromban a szüleim elváltak, én az apámmal maradtam, egyértelműen az ő produktuma vagyok. Ha tehát döntök, abban benne van mindaz, amit kaptam tőle az életem során. Ehhez jön, hogy amikor a mostani bajnokok nála játszottak, rengeteg meccsüket láttam, ismerem őket gyerekkoruk óta. Kásás Tamást pelenkáztam, meg babakocsiban tologattam Tatabányán, ahol az apjával együtt pólóztam. Steinmetz Barna, Vári Attila tizenegy évesen ott volt Comóban azzal a KSI-vel, amelyik nálunk edzőtáborozott. Benedek Tibivel egykapuztam
a Csasziban, amikor itthon voltam Comóból, és edzésben akartam maradni. Mindezeknél fontosabb, hogy az  ő közbejöttükkel lettem rutinos edző, ők pedig komoly, felnőtt emberek. Syd-neyben még úgy néztek rám, mint az apjukra, ma már igazi férfiak, a többség megnősült, apa lett. Talán azért is nem untuk meg egymást, mert más és más gondjaik, örömeik vannak ma, mint voltak az út kezdetén, nyolc esztendeje.

– Kezdem azt hinni, hogy angyalokkal nyerte az olimpiákat.
– Emberekkel győztem, akik éppenséggel pólóznak. Mindegyik játékos külön történet, ám létezik hozzájuk kulcs. Az egység a legfontosabb, az összhang. Az újaknak például el kell fogadtatniuk magukat a többiekkel, ebbe soha nem szólok bele hatalmi szóval. Ha egy húron pendül a csapat, minden a fiúk intelligenciájától függ. Megesik, hogy két-három játékosnak nem megy, de ha ezt belátva csak átlagos kockázatot vállal, és nem hibázik kapitálisat, akkor nincs baj. Mindig lesz ugyanis két-három másik pólósom ahhoz, hogy hozzuk a meccset. Mert világklasszisokról van szó. Az edzőnek szerencsére, nagy találkozásokra is szüksége van ahhoz, hogy kihozhassa magából a lehető legtöbbet, nekem az a nagy mázlim, hogy ezeknek a fiúknak lehetek a szövetségi kapitánya.

Klubjai, játékosként:

Bp. Spartacus (1972–79),

Tatabánya (1980–83),

FTC (1984–87),

Como (1987–92)

Edzőként:

Como (1987–97),

magyar szövetségi kapitány (1997– )

Eredményei kapitányként:

olimpiai bajnok (2000, 2004),

világbajnok (2003),

Európa-bajnok (1997, 1999),

Világkupa-győztes (1999),

Világliga-győztes (2003, 2004),

Európai Nemzetek Ligája győztes (2000)

Kemény gyerekek

A kapitány fiai, Kristóf (14)

és Viktor (11) természetesen pólóznak.

Így hangzik az atyai vélemény róluk: „Mindketten ügyesen játszanak. A kisebbik, Viktor alapvetően idealista. Féltem őt, mert annyira tisztességes, hogyha nem lesz érdesebb, nem sok keresnivalója lesz ebben a kemény világban. Ha szakmailag olyan lennék mint ő, aligha tudtunk volna nyerni a világversenyeken.

A nagyobbik, Kristóf más tészta, racionális a végletekig, biztosan megáll majd a saját lábán.

Összhang a kapitány és világverő csapata között

Kemény Dénes: „Fontos, hogy a játékos a saját örömét, boldogságát is megtalálja a mérkőzés végére, mert akkor érzi leginkább a maga szerepét az eredményben, és a következő meccsre nagyobb odaadással készül.”

Kásás Tamás: „Dénes tekintetünkön keresztül belelát a lelkünk legmélyébe, és ezáltal mindig tudja, kinek mire van szüksége az adott pillanatban.”