Mi menti meg a pusztulni hagyott kórházakat?

HA EDDIG nem omlott össze a kórház, ez a szélvihar most biztos szétbontja, mondja a szülész a szülésznőnek a kétperces tolófájások szünetében. A szülőszobában vagyunk, néhány hosszú perc múlva megpillantom az új élet háromkilós, ötvenöt centis embercsodáját. Az itt eltöltött idő az, ami közben nem kell minden pillanatban szembesülni a magyar kórházak állapotával. Azzal, hogy már senkit nem érdekel a hiányzó vakolat, a szétesett, letört székek, az elhasznált műszerek. A szülészeti kórtermeknél a férfi illemhely nem működik, a nőiben könnyít mindenki, akit nem zavar, hogy nincs izzó a foglalatban. 
NEM KÖNNYŰ itt létezni, se gyógyítónak se gyógyítottnak. Az ételosztó bádogszekrényt olyan szörnyű zakatolással tolják végig, hogy babának és mamának szétrobbantja a pihenését.
NEM TUDOM megítélni, magánkézbe kell-e adni a kórházakat. Nem hiszem, hogy ez fogja megmenteni a magyar egészségügyi ellátást. De azt sem, hogy kifejezetten ártani fog. Az biztos, az állam magára hagyta ezeket az intézményeket. A döntéshozó politikusok is. A máig tartó pusztulásában az ő felelősségük a legnagyobb.