Jó reggelt!

Biciklis lovagnak hívtuk a fiút. Kerékpárjával délutánonként a kapuban ácsorgott. Csak bámult befelé órákon át: engem lesett. Tizenöt éves voltam. Minden alkalmat megragadtam, hogy az udvaron legyek. Vízért szaladtam a kúthoz, napoztam a fűben. Olykor a kapu felé sandítottam, hogy ott van-e még. Ott volt. Aztán elmúlt a nyár, a kamaszos udvarlásnak vége szakadt. A fiúból jelkép lett, az állhatatos szerelem szimbóluma. Sok év eltelt, szerelmek jöttek-mentek. És én még mindig egy képzeletbeli kapura meredek, hátha feltűnik előtte a biciklis lovag.