Hogyan bukott meg Szlobodan Milosevics?

1. Az alkotmánymódosítás

2. Nemzetközi nyomás

Szlobodan Milosevicset nem nagyon érdekelték az egyes lépéseivel kapcsolatban megfogalmazódó külföldi vélemények mindaddig, amíg előbb a titói Jugoszlávián, majd annak felbomlása után a helyébe lépő Kis-Jugoszlávián belül, ilyen-olyan módszerekkel át tudta menekíteni hatalmát egyik belső hatalmi szintről a másikra. A nemzetközi nyomásgyakorlás az esetek túlnyomó többségében hatástalan maradt, vagy legfeljebb csak azt érte el, hogy az ekkor már egyébként is megtépázott viszonyok között élő lakosság elszegényedett, nyomora még inkább fokozódott és megélhetési körülményei egyre siralmasabbá váltak.

Ezen a helyzeten belül az ellenzék helyzetét minden esetben csak még inkább gyengítették azok az események és pillanatok, amikor Milosevicsnek a nemzetközi közösség lehetőséget adott arra, hogy egy-egy vesztes háború után mégis a „balkáni béke letéteményeseként”, vagy a „stabilizáció védőbástyájaként” ünnepeltesse magát hívei körében és az állami médiában. Ezt tette azt a boszniai békekötést eredményező daytoni békeszerződés aláírása után is, és akkor is, amikor a NATO 1999-es légicsapásai után a koszovói autonóm tartomány elvesztését követően is olyan győztes hadvezérként ünnepeltette magát, aki még az Észak-Atlanti Szövetséget is legyőzte.

A nemzetközi figyelem azonban ekkor már folyamatosan az országra irányult, s habár az akkor még regnáló elnököt, különösen a hágai nemzetközi törvényszék vádemelése után ez már egyáltalán nem érdekelte, s szerette volna mellékesnek tekinteni, tagadhatatlan azonban az is, hogy egyfajta nemzetközi igazolást és legitimitást is szeretett volna szerezni. Ennek érdekében pedig azon ritka kormányok (Görögország, Oroszország…) hatására, amelyek még elismerték és szóba álltak vele, olykor el kellett fogadnia bizonyos kompromisszumokat, illetve „baráti jó tanácsokat”.

A belpolitikai téren igen nagy vihart kavart 2000. július 6-i alkotmánymódosítások, a srebrenicai mészárlások ötödik évfordulója, a közelgő választások, amelyeknek időpontját ekkor még senki sem sejtette, de már szinte napi szinten felmerült a különböző híradásokban és nyilatkozatokban, továbbá más események is, a kétezredik esztendő nyarán is az országra irányították a nemzetközi figyelmet. Így például Vaclav Havel, Stjepan Mesić, Milan Kučan és Milo Djukanovics, Csehország, Horvátország, Szlovénia és Montenegró elnöke 2000. július 11-én Dubrovnikban közös Deklarációt írt alá, amely hangsúlyozza, hogy a Kis-Jugoszlávia szövetségi képviselőháza által elfogadott alkotmánymódosítások célja, hogy megfossza Montenegrót politikai alanyiságától, eredménye viszont az lehet, hogy megszűnik a JSZK. „A módosítások veszélyeztetik a demokráciát, egyenlőtlen helyzetbe hozzák az államszövetség tagjait, és semmibe veszik a nemzetközileg elfogadott elveket”, áll többek között a Deklaráció szövegében, amely a továbbiakban kiemeli: megengedhetetlen bármilyen erőszak alkalmazása a belgrádi rezsim részéről, mert az az egész térség destabilizációjához vezethetne.

„Csak Szerbia és Montenegró polgárainak van joguk arra, hogy demokratikus módon döntsenek Jugoszlávia sorsáról. Nekik van joguk arra, hogy az egyesülő Európa részeivé váljanak”, hangsúlyozta a Deklaráció, amely külön kiemelte, hogy az események további forgatókönyvét nem írhatja meg egy olyan személy, akit háborús bűnök elkövetésével vádolnak.

George Robertson, a NATO akkori főtitkára úgy látta, hogy Szlobodan Milosevicsnek nem állt szándékában bármit is tenni Montenegróban. „Az utóbbi tíz évben már elkövetett néhány komoly hibát, mert teljesen tévesen értékelte a helyzetet”, mondta Robertson egy csoport, brüsszeli látogatáson levő horvát újságírónak.

Aznap több brit lap is arról számolt be, hogy az Európai Unió 10-i, külügyminiszteri tanácskozásán nézetkülönbségek merültek fel a Jugoszláviával szemben alkalmazott szankciók kérdésében. Az újságok szerint mindenki egyetért abban, hogy a büntetőintézkedések nem hozták meg a kívánt eredményt, viszont az okok és a további teendők kérdésében már nem volt ilyen nagy az egyetértés. A Times szerint például Nagy-Britannia a szankciók hatékonyságának növelését látta célszerűnek, ugyanakkor Belgium, Írország, Dánia, Ausztria, Németország és Svédország szerint ez csak Jugoszlávia elszegényedéséhez és Szlobodan Milosevics elnöki pozíciójának megerősödéséhez vezetne. Az Independent értékelése szerint a kőolajembargó volt az egyik legvitatottabb téma, mert ennek következményeit ismét csak a lakosság érezte, és nem az uralkodó elit, ugyanakkor a lap idézte az egyik brit miniszter szavait is, aki szerint a szankciók megszüntetéséből Belgrád esetleg téves következtetéseket vonhatna le. A miniszter szerint a jugoszláv alkotmány módosítása után (amely egy újabb elnöki mandátumot tett lehetővé Milosevics számára) Nagy-Britannia még a korábbinál is kevesebb hajlandóságot mutat a szankciók enyhítésére.

Kis-Jugoszláviára és a Balkán országaira figyelt ezekben a napokban a nemzetközi közvélemény a srebrenicai mészárlás évfordulója miatt is. A szerb erők bevonulásának ötödik évfordulójának napján, 2000. július 11-én Srebrenicáról közölt riportot a londoni Guardian, és megállapította, hogy ezt az egykor főleg muzulmánok lakta kisvárost ekkor már szinte száz százalékban szerbek lakták, és hogy a boszniai béketárgyalások lezárása óta mindössze négy muzulmán tért vissza egykori városába. Ők, ugyancsak a Guardian megállapítása szerint az adott pillanatban jó viszonyban élnek szerb szomszédaikkal, de fejük felett még ott van a közelmúlt árnyéka – írta a lap. A Guardian újságírója hozzátette még, hogy azok a szerbek, akik Srebrenicába jöttek élni és lakni, javarészt maguk is menekültek, akiket más, ugyancsak háborúk által sújtott területekről üldöztek el más nemzetek, s ezért csak nehezen tudnak áldozatként tekinteni a muzulmánokra. Ugyanakkor viszont a város közelében ekkor már 4700 holttestet ástak ki a tömegsírokból, akik közül sokaknak megkötözték a kezét és bekötötték a szemét, mielőtt végeztek volna velük, emlékeztetett a londoni újság.

Kofi Annan, az ENSZ főtitkára ugyancsak az évforduló kapcsán mélységes sajnálatát fejezte ki a szerb fegyveres erők által öt évvel korában elkövetett srebrenicai tömegmészárlás miatt. „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a srebrenicai, és a Bosznia más részeiben elkövetett gyilkosságok eszmei elkövetői, annak ellenére, hogy a hágai törvényszék már vádat emelt ellenük, még mindig szabadlábon vannak”, mondta Annan 2000-ben, és hozzáfűzte: „A srebrenicai tragédia örökké kísérteni fogja az ENSZ történelmét. Ez a nap a tömegmészárlásra való emlékezés napja, arra a mészárlásra, amekkorát a második világháború óta nem látott a világ, azoknak az embereknek a lemészárlására, akik hittek benne, hogy az ENSZ biztonságot hoz majd a számukra”, mondta Annan.

Nemcsak az ENSZ főtitkára, de a világszervezet egyes szervei is figyelemmel kísérték az országban zajló eseményeket. Így például az UNICEF a jugoszláviai oktatási helyzetről hozott nyilvánosságra egy jelentést, amelyben megállapította, hogy a Szerbiában található iskolai épületeknek csak mintegy fele tesz eleget a szükséges követelményeknek, míg a másik fele javításra szorul, vagy teljesen fel kell újítani. Az UNICEF jelentése, amelyet a belgrádi – ugyancsak ellenzéki – Danas című napilap részletesen ismertetett, kitért arra is, hogy a szerbiai iskoláknak csak 50 százaléka kapcsolódott rá a városi vagy települési vízhálózatra, és kevesebb, mint fele tesz eleget az alapvető higiéniai követelményeknek. Az iskolák szempontjából Bojnik és Blace községekben a legrosszabb a helyzet. A jelentés arra is kitért, hogy az iskolák döntő többségében javításra szorultak volna a fűtőberendezések, a bojlerek pedig az oktatási intézményeknek több mint a felében olyan állapotban voltak, hogy használatuk már egyenesen veszélyes a gyerekek számára.

Az UNICEF elemzése szerint azokban a községekben, amelyekben sok menekült él, az iskolák túlzsúfoltak, hiszen egyes osztályokban akár kétszer annyi tanuló is volt, mint amennyit a törvény engedélyezett. Az elemzés figyelmeztetett a gyerekek egy jelentős részének aggasztó szociális helyzetére is, és megállapította, hogy az iskolákban sok az éhező gyerek.

Az iskolai tananyagot az UNICEF túlméretezettnek minősítette, a gyerekek szerepét az iskolákban passzívnak, a tanárokat pedig az alacsony fizetések miatt nem eléggé motiváltnak látta.

Mindezek a jelentések és a külföldi reakciók persze a lakossághoz, vagy legalábbis annak egy részéhez egyáltalán nem jutottak el, hiszen az állami média valóságos „pártállami” ellenőrzés alatt állt. A korábban, a titói érában megbecsült, s méltán mérvadó belgrádi napilapok, mint a Politika, a Vecernje novosti, a Borba, melyek közül több nemzetközi elismerésnek is örvendhetett, továbbá az állami rádiók és televíziók, a Milosevics-rezsim ideje alatt egyszerű kiszolgálókká, s mi több, háborús uszítókká váltak. A független, ellenzéki sajtó pedig elnyomás alatt állt. A hatalom még attól sem riadt vissza, hogy azokat az újságírókat, szerkesztőket vagy laptulajdonosokat, akikről úgy érezte, hogy a terhére vannak, vagy az emelkedő példányszámokból ítélve veszélyesek lehetnek rá nézve, a leghétköznapibb alvilági módszerekkel likvidálja, mint tette ezt például Szlavko Csuruvijával, az Evropljanin című hetilap tulajdonosával is. De a független médiára való nyomásgyakorlás kategóriájába kell sorolni azt a sajtótörvényt is,amelyik a sajtópereket a kihágási bíró hatáskörébe utalta, hogy így gyorsítsa fel az eljárásokat, s ekkor már akár egy nap alatt is ki lehetett mondani a horribilis büntetési tételekről hozott bírói ítéleteket. Egy-egy, a piaci körülmények között működő médiumra nézve végzetes ítéletek voltak ezek. A nyomtatott sajtó helyzetét tovább nehezítette, hogy az egész országban mindössze egy állami papírgyár működött. A nemzetközi büntetőintézkedésekre, a rossz gazdasági helyzetre hivatkozva bármikor azt mondhatta, illetve mondathatta az üzemvezetéssel a hatalom, hogy nincs papír, elfogyott… Ha pedig a lapok külföldről próbáltak meg papírt szerezni a megjelenésükhöz, a Mihalj Kertesz – a Szövetségi Vámhivatal vezetőjének - irányítása alatt álló vámszervek léptek közbe mindenféle sebtében meghozott (gyakorta az adott alkalomhoz igazított…) rendeletekre hivatkozva.

A Blic, a Danas és a Glas javnosti című független, javarészt ellenzéki napilapok 2000. július 11-én intéztek felhívást a szövetségi és a köztársasági elnökhöz, hogy engedélyezzék az újság kinyomtatásához szükséges roto-papír behozatalát, mert ellenkező esetben az említett újságok megjelenése komolyan megkérdőjeleződik. „Ezekben a válságos és pénzszegény időkben önök a behozatali tilalommal egyben lemondanak a vámból és a behozatali illetékből származó bevételekről is, amely döntés hátterében nyilvánvalóan nem gazdasági, hanem ideológiai okok vannak”, állt többek között a három belgrádi lap nyílt levelében.

Az elektronikus média sem volt sokkal jobb helyzetben, hiszen adókat foglaltak le, független rádiók és televíziók felszerelését kobozták el, ha azok olyan hangütést merészeltek megengedni maguknak, ami a rezsimnek nem tetszett. Az ilyen okok miatt egyik legtöbbet szenvedett rádió volt a belgrádi B92-es, amelyik ugyan szinte napi egzisztenciális problémákkal szembesült ellenzékisége miatt, mégis olyan minőséges műsorszolgáltatást nyújtott mindvégig, hogy sorra gyűjtötte be a legrangosabb nemzetközi díjakat az MTV zenei televízió Free Your Mind elismerésétől kezdve a Women´s Peacepower Inc. Sajtódíjáig, amit 2000-ben kapott meg honlapjáért, illetve az elismerés elnevezése szerint az Internetes lehetőségek kihasználásának kategóriájában. A Women´s Peacepower Alapítvány célja a béke megteremtése a nők és családjaik mindennapjaiban.

Az indoklás emlékeztetett arra, hogy a B2-92 - Internet Radio FreeB92 ekkor már tíz éve működött Belgrádban. „A nemrég befejeződött NATO-bombázások ideje alatt a rendőrség elvette tőlük helyiségeiket, elkobozta valamennyi felszerelésüket és adóikat, továbbá több mint 50 000 olyan könyvet, amelyet ez a rádióállomás jelentetett meg”, állt az indoklásban. „A rádió teljes zenei anyaga, CD-i, teljes dokumentációja, pénze és bankszámlája nélkül maradt. Szlobodan Milosevics rezsimjének, minden igyekezete ellenére csak egy dolgot nem sikerült elvennie: mindazokat az embereket, akik mindennek ellenére hűek maradtak és tovább dolgoztak a FreeB92 Rádiónak. A takarítónőtől kezdve a műszaki személyzetig és az újságírókig senki sem fogadta el az elhallgattatás tényét. Barátaik segítségével kihasználtak minden rendelkezésükre álló lehetőséget, és folytatták a hírek közlését és a tolerancia üzeneteinek továbbítását”, állt a díj indoklásában.