Gaskó toronyórája

Érdekes, hogy minél többet hallgatom Gaskó Istvánt, annál inkább az a meggyőződésem, hogy az általa vezetett vasúti szakszervezet munkabeszüntetési akciói nem pusztán egyfajta érdekérvényesítési harcnak tekinthetők. Annak eldöntésére persze, nem vállalkoznék, hogy az immár rendszeresnek tekinthető sztrájkok kifejezetten politikai célokat szolgálnak-e (amint arra a kormánykoalíció pártjai nem egyszer utaltak már), netán sokkal inkább egyéni ambíciókat (esetleg: is-is), tény azonban, hogy Gaskó, illetve az általa vezetett VDSZSZ olyan követeléseket fogalmazott meg, amelyeket a MÁV Zrt. aligha teljesíthet. Hogy aztán mindez a tárgyalási taktika része-e (indítsunk jó magasan, onnan van mit engedni), avagy tényleg csak valamilyen apropó kellett az amúgy is elhatározott sztrájkhoz (megint nincs rajta sapka), azt Gaskón kívül ez idő szerint nem sokan tudnák megmondani kis hazánkban. Tippelni természetesen lehet, dehát – ahogy tapasztalom – az emberek véleményét ez ügyben is – akárcsak annyi másban – elsősorban a pártkötődések határozzák meg: a koalícióval szimpatizálók zöme szerint Gaskóékat az ellenzék tolja maga előtt, míg a jobboldali tábor alapvetően indokoltnak látja a fellépésüket.

Azon valóban nehéz lenne vitatkozni, jogos-e a majd hét százalékos bérfejlesztésen túl még tíz százalékra igényt tartani, elvégre mindenki annyit kér, amennyit akar (toronyórát láncostól), vagy amennyit még elfogadhatónak ítél, ám a Cargo-privatizáció révén befolyt  100 milliárdból való részesedést továbbra is irreálisnak, sőt, már-már nevetségesnek gondolom. (A Gasó által meghivatkozott Kóka-ígéretet komolytalannak tartom, hiszen arról semmilyen dokumentum sem születettt.) Vagy valóban úgy véli valaki is, hogy ez jár a MÁV-dolgozóknak? És, ha nekik igen, nekünk, valamennyiünknek, miért nem? Utóvégre (ahogyan azt nemrégiben is írtam) a vasúttársaság az államé, következésképen a miénk, s ha arra jól volt az adófizetők pénze, hogy a MÁV hatalmas veszteségeit hosszú-hosszú éveken keresztül abból finanszírozzák (vasutas korában például Gaskót is mi fizettük), akkor talán a fehér hollónak tekinthető nyereséges bizniszből is részesülhetünk.

Azt nem csupán teljesen rendjén valónak tartom, hanem egyenesen üdvözlendőnek, ha a hazai szakszervezetek is (akárcsak nyugat-európai „rokonaik”) egyre erőteljesebben hallatják a hangjukat a munkavállalók érdekében. Sőt – sokakkal ellentétben –, még abban sem találok semmi kivetni valót (noha ezt egyes helyeken, így például Németországban, tiltják a törvények), ha a sztrájk nyilvánvalóan politikai jelleget ölt. Csak akkor ki kell mondani, hogy tisztelt hölgyeim és uraim, ezért meg ezért harcolunk..., és az ember rögvest nem érzi úgy, hogy hülyének nézik, ráadásul viszonyulhat is valahogy a történethez. A sunnyogáshoz ugyanis nagyon nehéz.