Molotov-demokrácia

Teljesen mindegy, hogy a mára virradóra történt Molotov-koktélos támadásokat „terrorfenyegetés”-nek nevezzük-e (amint azt tette Lendvai Ildikó, a szocialisták parlamenti frakciójának vezetője), avagy csak „egyszerű” megfélemlítési kísérletnek, ugyanarra az eredményre jutunk: az elmúlt időszakban olyan események tanúi lehetünk, amelyeknek egyáltalán nincs helyük civilizált országokban, s amelyek elé teljes joggal tehetjük oda a „balkáni” jelzőt. A kérdés természetesen korántsem az, hogy demokráciákban Molotov-koktélokkal, fehér és vörös porokkal (ilyet postáztak például a Magyar Demokrata Fórumnak) szoktak-e képviselőket rávenni a törvények megszavazására/elutasítására, vagy hogy hozhatnak-e bármiféle eredményt is az ilyen brutális akciók, hanem az, hogy miként és miért jutottunk el a benzines palackok világáig.

Bár erre nyilván mindenkinek megvan a maga válasza, számomra a dolgok elfajulása szinte törvényszerűnek tűnik. Hiszen a történelem jó néhányszor megmutatta, hogy ahol szemet húnynak a verbális erőszak, a mind szélsőségesebb retorika fölött, ott a szavakat előbb-utóbb felváltják a kontrollál(hat)atlan tettek. Egyebek mellett ezért is tartom felelőtlennek azokat a politikusokat, akik az emberek indulataira „játszanak” (legyenek azok akármilyen jogosak is), nemkülönben pedig azokat, akik rendre megkísérlik megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Ugye, utóbbiak szoktak az olyasféle – nem kevéssé megalkuvó és farizeus – álláspontjukkal előhozakodni, hogy „persze, persze, én is elítélem az ilyesmiket elkövetőket, dehát valahol őket is meg kell érteni, mert ez a kormány..., stb., stb.” Nos, szerintem meg egyáltalán nem kell megérteni. Ehelyett viszont azt kell teljesen egyértelművé tenni a számukra (is), hogy demokráciákban a képviselőket, a pártokat, a kormányokat nem Molotov-koktélokkal, porokkal, fenyegetésekkel, hanem szavazatokkal szokták büntetni.

S ha már az előbb a történelmet említettem... A múltkoriban az egyik barátom azt állította (és ezzel a véleményével valószínűleg nincs is egyedül), hogy Magyarország a weimarizálódás útjára lépett. Nos, most is csak azt mondhatom, amit neki: úgy hiszem, az 1919-1933 közötti Németország viszonyaitól – szerencsére – messze állunk. És talán még messzebb is kerülünk, ha a józan eszünkre hallgatunk.