Fájó őszinteség, vagy kegyes hazugság?

Régi barátom elhízott. Hová lett a jókötésű pali, akivel valaha jártam? Zsírba van ágyazva. Legszívesebben lefaragnám róla, mint szobrász a kőről a fölösleget. Ehelyett csak szóbeli farigcsálással próbálkozom: mivel Balázs vidéken lakik, e-mailt írok neki, egy régi fényképpel megspékelve, hadd lássa, mennyire megváltozott – hátrányára. A válasz dacos és sértődött: ő nem kövér, hanem nagy és erős. Egészségesen él, hiszen mindennap sportol, sok zöldséget és gyümölcsöt eszik, pékáruból pedig csakis teljes kiőrlésűt vesz magához. Ráadásul letette a cigarettát, ami az ő esetében testsúly-növekedéssel jár.

[caption id="" align="aligncenter" width="460"] Melyik a jobb? Amíg nem vállaljuk a konfliktusokat, kapcsolataink a levegőben lógnak.
[/caption]

Tudtam, kihúztam nála a gyufát, de nem álltam meg, hogy vissza ne írjam: a cigaretta nem szívása önmagában nem hizlal. És hogy a zöldségen-gyümölcsön kívül mi csúszik még le, arról nem szólt a fáma. Most szívdobogva várom a reakciót, félve, hogy az én kedves Balázsom végképp megsértődött. Sosem bírta a kritikát. De hát a legtöbben így vagyunk vele. Még azok zöme is, akik viszonylag jól fogadják a bírálatot (mert tudják, abból lehet tanulni), összeszorítja a fogát, ha rosszat hall magáról.

Pedig sokszor jobb lenne, ha a környezetünk megsúgná a tutit. Hogy nem áll jól nekünk egy szín, vagy a hajunk olyan, mint a szénaboglya. Többet profitálnánk az őszinte visszajelzésekből, mint az álságos dicséretből. „Jaj, de jó a frizurád” – lelkendezik a kolléganő, amikor a hajad töve már annyira lenőtt, hogy az ősz kiszürkéllik a vörös alól. Vagy. „Dehogy vagy te kövér, most nézel ki jól.” Miközben ugyanaz az ismerősöd egy hónappal és három kilóval korábban pont a karcsúságodat magasztalta.

De te is hazudsz. Egyik barátod felcsap például írónak, és ha nem is csapnivalók, hát legalábbis középszerűek a munkái. Ám jó kapcsolatai vannak, így novellái a legmenőbb irodalmi lapokban jelennek meg. Elolvastatja veled őket, és bőszen kéri véleményedet. Te pedig elismerően csettintesz, hogy micsoda tehetség rejtőzött eddig benne. S hogy miért? Mert félsz a szemébe mondani az igazságot. Hátha megbántódik, és a végén talán még szóba sem áll veled.

Igen, ez lehet a kulcs: félünk elveszíteni azt a keveset is, amit egymásból kapunk. Egy jó nevű pszichológus mondta nekem egyszer: „amíg nem vállalja a konfliktusait, a kapcsolatai a levegőben fognak lógni”. Mostanában kezdem vállalni őket, vagy legalábbis próbálgatom. El is veszítettem miatta pár embert. Köztük a legjobb barátnőmet, Katit, akinek megmondtam a véleményemet az állandó mártírkodásáról azzal kapcsolatban, milyen nehéz dolga van neki, mint kétgyerekes anyának. Megsértődött, és azóta nem keres. Elszakadt a cérnaszál, amely évekig tartotta a kapcsolatot.

De szereztem is barátot a fenti módszerrel. Évával valami elvi kérdésen vitatkoztunk össze, és én lecsaptam a kagylót. Amikor újra felhívtam, hogy szánom-bánom, ő úgy örült, hogy még a bocsánatkérést is elhárította. „Tudom, milyen nehéz időszakot élsz át. Természetes, hogy ilyenkor türelmetlen vagy.” Így derült ki, hogy Évára jóban-rosszban számíthatok.