Sok nagy név van még az aktákban

[caption id="" align="alignleft" width="290"] A hálózati rendszer úgy épült fel, mint egy tyúklétra. Minél feljebb megyünk, annál inkább találunk magas rangú személyeket az egyházi hierarchiában, az iparban, a kulturális és tudományos életben, a sajtóban
[/caption]– Mi fontosabb: az információs kárpótlás, a megismerés szabadsága, vagy az egykori ügynökök személyiségi joga?
– Mind a három kérdés mögött álló alkotmányos jog betartása.

– Mi szükséges az egymásnak ellentmondó igények feloldásához?
– Jó törvény és politikai akarat.

– Ha ez a két feltétel találkozna, nem esne ki minden héten egy csontváz a ruhásszekrényből?
– Talán nem. A jelenleg hatályos törvény félmegoldásaival gerjeszti a heti botránykrónikákat. Kissé megnyitja a levéltár ajtaját, de nem teljesen. Aki állhatosan kutat, előbb-utóbb ontja a sajtóba az ügynökeseteket.

– Könnyen lehet „nagy” nevekre akadni kutatás közben?
– Csepp filológiai jártassággal ez könnyebb munka, mint nekem megjavítani a csöpögő konyhai vízcsapot. Habár történetírás nem létezik megnevezett szereplők nélkül, mégsem a nevek számítanak egymagukban. Szerintem az önkényuralmi rendszer társadalmi valóságának megismerése épp annyira érdekes.

– Milyen forrásokból ismerhetjük meg, hogy kik voltak ügynökök és hogyan épült fel a hálózati rendszer?
– Nyilvántartásokból, iktatókönyvekből, parancsgyűjteményekből. A hálózati rendszer pedig úgy épül fel, mint egy tyúklétra: alul vannak az informátorok, ügynökök és a különféle tisztek, utánuk magasabban még fontosabb szereplők, akiknek nem kell beszervezési nyilatkozatot aláírniuk. Behálózták a társadalmat, róluk nem fektettek fel beszervezési, illetve munkadossziét. Minél feljebb nézünk a tyúklétra fokozatain, úgy fogy az írásbeliség és növekedik az informalizmus. Így annál inkább találunk magas rangú személyeket az egyházi hierarchiában, a könnyű- és nehéziparban, a kulturális és tudományos életben, a sajtóban. Az utóbbi kapcsolati formák kiváltsága éppen abban állt, hogy az operatív tisztnek szóban adhattak információt.

– A dokumentumok közül a 6-os kartonnak mennyire van bizonyító ereje?
– Soha egyetlen szakember sem találkozott hamis 6-os kartonnal. De közülük számos felszívódott. Ha az iratokban fellelt személy nyilvánvalóan állambiztonsági intencióra dolgozik, és ebben a funkciójában azonosítható az állambiztonsági irat kontextusából, akkor a bizonyításhoz nincs is szükség 6-os kartonokra.

Névjegy

Kenedi János

1947. július 12-én született Budapesten.

Író, történész, kritikus.

A Magvető Könyvkiadó szerkesztője, a Máshonnan Beszélő társszerkesztője volt. 1988-tól a Nyilvánosság Klub ügyvivője, részt vett az SZDSZ létrehozásában. Történészként az állambiztonsági szervek mellett Bibó István munkásságával foglalkozott. Számos könyve jelent meg, több díj, így a Pulitzer-emlékdíj tulajdonosa.

– Mi kell ahhoz, hogy ne csak az ügynökök, hanem az őket beszervező operatív tisztek neve is nyilvános lehessen?
– Egy tollvonás. Ha a védelmükhöz szükséges bizonyítási terhet áthelyezik a jogállam nemzetbiztonsági szolgálatainak oldalára, és azok bizonyítják, hogy a továbbszolgálók iratainak nélkülözhetetlen „ügyviteli értéke” az iratban van, akkor visszatarthatók az adatai. Ha nincsenek iratok, akkor külföldi állampolgár esetében az exügynök kaphat például öt év moratóriumot, ha magyar, akkor hármat, felvilágosítandó arról, hogy Magyarországon 1989. október 23-án kikiáltották a harmadik köztársaságot, és az alkotmány adta jogszabályok folytán tevékenységük megismerhető lesz. De ezt a műveletet kétszintű bíróságnak is jóvá kell hagynia.

– Mi az értelme az anonim nyilvánosságra hozatalnak?
– Semmi. Minél magasabb szinten dolgozott valaki, annál butább dolog nevének az anonimizálása. Ha oda van írva, hogy milyen tisztséget töltött be az illető, és ha mellette van az évszám, akkor hiába húzzák ki a nevét, és hiába titkosítják a dokumentumot hatvan évre, felcsaphatunk egy lexikont, és meg tudjuk állapítani, ki volt az a személy, aki ebben és ebben tisztségben volt ekkor és ekkor. Az anonimizálás maga a megtestesült értelmetlenség.

– Hogyan, milyen módszerekkel dolgoztak a szolgálatok? Mondana arra példát, hogy folyt egy „hétköznapi” beszervezés?
– Legyen a példa szereplője egy egyetemi oktató. Azt mondták neki: lehetne magából tanszékvezető is… Tudjuk, hogy évek óta ösztöndíjkérelmeket ad be, hogy külföldre akar menni továbbtanulni. Segítünk ebben. Tanuljon nyelveket, ismerje meg az angolszász történelmet, kulturális szokásokat. Nem kérünk cserébe semmit, csak néha találkozzon ezzel vagy azzal az illetővel, és mondjon el neki néhány olyan dolgot, amit fontosnak tartunk, és amit majd ő is tovább fog adni másoknak, akiket mi tartunk fontosnak. Ha hazajön, dékán is lehet még magából. Vagy főosztályvezető, igazgató, vezérigazgató, iparban, gazdasági szférában. Nem kellett ehhez semmilyen szörnyűséges dolgot elkövetni. Nehéz volt egy ilyen ajánlatnak ellenállni egy tökéletesen demoralizálódott országban. De azért lehetett.

– Volt példa sikertelen beszervezésre?
– Igen, számos példát publikáltak már.

– A szolgálatok mindig ilyen, mindenféle presszió nélküli módszerekkel dolgoztak?
– A mai Katonai Felderítő Hivatal elődje 1956 után módszereiben is civilizáltabb és hatékonyabb szervezet volt, mint a Belügyminisztérium III-as csoportfőnöksége. Nyelveket beszélő, képzett, racionális, katonai észjárással gondolkodó munkatársakból állt többnyire. A beszervezések általában civilizált beszélgetések keretében folytak. Korábban, az 1940-es évek végén az ÁVO-nál brutális módszerek uralkodtak. A második magyar köztársaság idején az egyiptomi nagykövet Csornoky Viktor volt, akit egy koncepciós per keretében arra használták fel, hogy apósát, Tildy Zoltán köztársasági elnököt zsarolják és lemondassák, őt pedig 1948-ban felakasztották. Az a külügyminisztériumi segédírnok, aki ebben közreműködött, a Külügyminisztérium fedésében az ÁVO-nál dolgozott, ma a Magyar Tudományos Akadémia tagja, közismert tudós, a Nemzeti Színház igazgatója volt. Fedőnevét is, valóságos nevét is publikálták már tudományos munkában. Nem tudok arról, hogy az állambiztonság 1960 után hasonlóan brutális módszereket alkalmazott volna, pedig ezek a lehetőségek kínálkoztak. Bulgária arról volt nevezetes, hogy nem riadt vissza a durva módszerektől. Egy emigráns írót például egy londoni autóbusz-megállóban lábfejen szúrtak egy olyan esernyővel, amelynek a hegyében méreg volt. A bolgár emigráció neves írója majdnem azonnal meghalt. Az NDK-ban a besúgók sokszor tudták, kik azok, akik disszidálni akarnak a berlini falon keresztül. A Stasi nyílt állományú tisztjei ott voltak e disszidálási kísérleteknél, és úgy lőtték le azokat, akik éppen át akartak mászni a falon, mint egy céllövöldében a papírmasé figurákat.

– 1969 és 1989 között önt is rendszeresen megfigyelték. Hogyan tudott ezzel együtt élni?
– Legyintettem rájuk. 1969-től hol szoros, hol laza megfigyelés alatt álltam. Úgy akartak nyomást gyakorolni rám, hogy egyszerre többen is követtek. A lakás előtt időről időre állt egy belügyis Zsiguli a messziről felismerhető antennája speciális foglalatával. A lakásomba az Ingatlankezelő Vállalattal (IKV) poloskát csempésztettek be, a telefonomat lehallgatták. A Gellért-hegyen egyszer kutyasétáltatás közben egy idősebb belügyes jött utánam, aki igen nehezen tudott követni, miközben felfelé kaptattunk a hegyen. Mondtam neki, hogy nyugodtan üljön le a padra, fújja ki magát, és megvárom a kutyafuttatónál, amíg újra képes lesz követni.

1947. július 12-én született Budapesten.

Író, történész, kritikus.

A Magvető Könyvkiadó szerkesztője, a Máshonnan Beszélő társszerkesztője volt. 1988-tól a Nyilvánosság Klub ügyvivője, részt vett az SZDSZ létrehozásában. Történészként az állambiztonsági szervek mellett Bibó István munkásságával foglalkozott. Számos könyve jelent meg, több díj, így a Pulitzer-emlékdíj tulajdonosa. A hálózati rendszer úgy épült fel, mint egy tyúklétra. Minél feljebb megyünk, annál inkább találunk magas rangú személyeket az egyházi hierarchiában, az iparban, a kulturális és tudományos életben, a sajtóban Kenedi János -->